Behajtottam. Nagy parkoló, egy-két autó, meg én. Egy hölgy jött át a térségen, aztán a mijáratban-mijáratban kérdéskör után, persze, lehet, jöjjek csak nyugodtan. Az egész panzió, a nagy kert, a faházak az étterem mind üres. Csak én. Próba, szerencse. Üljek bárhová, kérjek bármit. Az étlapról a gombák találtak meg a legjobban, erdei gombából, vargányából készült ételek, abból lehet például gombapaprikást kérni. Kértem is, nokedlivel. Egy fiatalabb lány jött, ő volt az étteremben a közvetlen kontakt, meg egy idősebb úr, a panzió/étterem mindenese, ura/tulajdonosa. Hát persze, hogy ilyen társagában szóba is elegyedünk, beszéltünk aztán mindenféléről, a vendégforgalomról, a környékről, a sziklákról, lehetőségekről. . . megjött a gombapaprikás, nem a gasztronómia csúcsa, de tisztességes, rendes, házias. Meg is ettem mind. Uborkát is ettem hozzá, meg a tulaj kérés nélkül odahozott még házikészítésű céklát, hogy azt is kóstoljam meg. Valami üdítővel öblítettem le az ebédet. De itt még nem volt vége, szépen, komótosan végigjártuk a szobákat, nagyon sokat kinyitottunk és benéztünk, néha azt gondoltam, hogy túl sokat, hiszen olyan nagy különbség nem volt szobák és szobák között, de azért végigsétáltuk a kertet is, a szabadidős tevékenységek helyeit is megszemlélvén. Hegyi rally idején például tömve van a hely, családostól özönlenek százak, mindenki nagyon szeretné az összes gyerekét életveszélynek kitenni, hogy egy kanyarban sarat, port verjenek rá az autók, esetleg kisodródjanak és ott haljon meg az egész család. De úgy érzem, kedves, barátságos, vendégszerető hely ez a Kőbérc, jók az emberek, szerény a kínálat, de szívből való, miért ne ajánlanám én is szívesen másnak is?
