Hűű, de ez nagyon-nagyon

Pedig nagyon nem indult jól... a Sárközi Tájházban a drága vezetőnk, akit a szívembe is fogadtam egy óra alatt, sok-sok keresgélés után végre megtalálta Bözsi (vagy Bözsi néni) telefonszámát, amit én nem nagyon találtam a neten, én meg széles vigyorral felhívtam. Hááát... nagyon pokróc fogadtatásban részesültem. Hogy mi van, hogy mi már ilyen korán itt vagyunk, nem erről volt szó, ő inkább lefeküdt pihenni, elege van, én meg hát hímeztem-hámoztam, bűvöltem, hamut szórtam a fejemre és végül beleegyezett, egyáltalán nem örömmel, hogy mégis fogad minket. Kiderült, hogy késő délutánra be volt jelentve egy csoport valahonnan Egerből, és azt hitte, hogy mi vagyunk azok. Szóval, zord arccal fogadott a kapu előtt, én meg kezemet tördelve bűnbántam és vezekeltem,, hogy bocsánat... De ez a csodálatos múzeum akkor is megérte volna, ha kétszer megpofoznak előtte, vállalom! Zsigerekre ható, mély és jó élmény. A gyermeki csodálat és alázat a nagy művész előtt, ezt éreztem valahogy. Bözsi egyszer csak ránk mordult, hogy nem baj, ha tegezlek? Jaj, dehogy baj, még csak 72 éves vagyok, sőt, megtiszteltetés! De mi nem mertük visszategezni Bözsi nénit, csak pislogtunk a nagysága előtt. De hát fantasztikus is, amit alkotott! Istenem, hát egy képes történelem, nem csak népművészet, csoda! Bözsi néni (Farkas Pálné) azt is elmagyarázta nekünk, hogy a Sárközben a nők megőrzik leánykori nevüket, és az így marad, őt így kell hívni. A babáival az életet mesélte el, ősei, rokonai, a saját életét, a többszáz baba mind-mind kézimunka, ő csinálta a legapróbb részletekig, és az emberi élet minden mozzanatát őrzi születéstől a halálig. És persze minden cselekedethez, hagyományhoz bőséges magyarázatot kaptunk, Bözsi úgy kezelt minket, mint poroszos tanítónő a diákokat, leintett, rámszólt, elhallgattatott, ha úgy adódott. De van, akitől ezt jól fogadod, ő pont ilyen. A végére már imádtam! Annyi minden van benne, ritkán találkozol ilyen mindentudó népi polihisztorral, de nem is véletlen! Az egész Sárközben ő az egyetlen kitüntetett népművész, a Népművészet Mestere! Csupa nagybetűvel gondolom! Az összes köztársasági elnök volt már nála, más méltóságok is, ebben a kis garázsnak látszó intézményben, és ő, az élete és művészete ajándékaként eljutott távoli országokba, bejárta a Föld országait, olyan helyekre is eljutott, hogy az állam már a földet súrolta. és csak mesélt, szeretettel, megnyílt, mint egy könyv, adta, mutatta, ami benne volt. És nincs utóda ezen vonalon, majd nem követi senki. Jaj, istenem, mi lesz, ha ő már nem lesz? Hová lesz mindez a kincs, és ki mit csinál majd vele?