Nagyon gazdag tárháza a szépnek

Elmentünk a Babamúzeumba Abádszalókon, az ember kíváncsi természetű lény, és van, aki szereti a szépet. Szóval nem is olyan nagyon sokkal dél előtt beviharzottunk, ez azért lényeges, mert úgy tudtuk, hogy csak délig van nyitva, tehát sietni kell és habzsolni az élvezeteket. Rögtön az ajtóban lefékezett bennünket a ház asszonya, hogy csak semmi szaladgálás itt, megállni, megbeszélni a megbeszélendőket, papucsokat felpróbálni, mert csak azokkal szabad bent közlekedni. Egy segéderőt utasított is, hogy találjon nekem megfelelő papucsot és segítsen felkötni. Szabadkoztam, de ha egyszer így kell, akkor így kell. lelkesedésemet tovább hűtötte, hogy szigorúan rám szóltak, hogy tilos fényképezni! Két tábla is kint van ezzel kapcsolatban, nem lehet és kész! Úristen, de kár, hát akkor mit fogok én itt mutogatni az ittjartam olvasóközönségének? Mert azok el nem jönnek ide úgysem, de legalább megmutatnám, hogy mit veszítettek! Na és így aztán bánatosan zsebrevágtam a mobilt, mert azért szófogadó is vagyok. De Róza néni vagy Rózsika (hogyan szabad szólítani?) teljesen lenyűgözött, elvarázsolt minket. A szigorú, kemény, poroszos pedagógusnő hobbija tele van szeretettel, precíz vonzalommal az iránt, amit csinál, bűvös szobákon keresztül hatolhattunk (én csetlettem-botlottam a papucsomban, mindig leesett a lábamról), és először jöttek sorban a távoli országok babái. Amit itt láthatsz, az 60 ország diplomatái által ajándékozott, több mint 200 népviseletbe öltözött baba, egészen rendkívüli kollekció! Őszinte leszek, akármeddig elnézegettem volna őket, de csak pergett az idő tova. Azután átmentünk más szobákba, (van egy helyiségnyi tájház is) és hihetetlen sok szép baba és viselet fogadott vitrinről vitrinre, mindnek van külön története, egyik sem keverendő össze másikkal, sem a slendrián, felületes hamisítványokkal, itt minden az igazi, a legapróbb részletekig. A kendők, a szoknyák fodral, a kalapok, minden!. Aztán hogy estem-keltem az ámulattól, Rózsi néni is megenyhült, barátkozni kezdtünk, kölcsönösen mesélni is, és egyszer csak feloldozott, és halkan azt mondta, hogy na nem bánja, fényképezzek csak nyugodtan. Nagyon hálás voltam, rohangásztam össze-vissza, hogy pótoljam az elveszített időt, ide-oda fényképezgettem, hogy legalább valami megőrződjön mindebből, meg másnak is megmutatható legyen. Köszönöm, igazán nagy élmény volt, nagyon hálateltek vagyunk ma is!