Jaj, hát hogy is mondjam...

Azt hiszem, még kedd este történt, csöpögve a Balaton vízétől, idesétáltam a Horváth-kerthez, ami azért nem ám egy kert, hanem egy büfé a büfésoron. Én tulajdonképpen kedveltem őket, a tulaj már évtizede harsányan üdvözöl mindig, dicsérni is szoktam őket, és ők a jók, a megbízhatók, akik még ősszel is nyitva vannak, este is, amikor más már bezár... ne múljon már el a nap lángos nélkül, ide nekem egyet, gondoltam. Milyen már a Balatonon este csöpögni, lángos meg sehol? No, hát sajtost, tejfölöst! Néztem azért magam elé, hogy már 1800 forintot pengetek ezért, de azért csak fizettem és kértem. Néztem az ablakban, hogy egy üveg Soproni 1000 forint... anyám! Hol vagyok? A jelenben, meg is kaptam a kis elektromos fütyülőmet, hogy majd az hív, ha kész lesz! Hová fejlődik már ez strand is... régen elég volt a keresztnevemen szólítani. De idén már megint nem ismer senki a pultban, kezdődik minden előről. Elkeserítő... végtelen sokára kaptam meg a rendkívül rossz lángososomat! De már olyan hideg volt, hogy nem olvadt rá a sajt, hanem lepergett róla. A pereme gumisan nyúlós nyers volt, a közepe papírvékony, csontszárazra sült.. nagyon rosszkedvűen eszegettem meg. De közben kijött oldalt a tulaj, és rendkívül büszkén magához ölelte az egyébként tüneményes kislányát, hogy finom? Ízlik? A kislányom csinálta ám! Erre mit mondjak... hazudjak? A számban lévő falattal próbáltam kitérni a válasz elől, és csak valami hangutánzó zajt hallattam... valami olyant, hogy ááá, jaja, sej, haj.,.. és még én restellem magam.