Fatális fatányér

Az étterem megragadt a 70-es, 80-as évekbeli miliőben. Olyan, mintha egy időutazásba csöppent volna az ember.
Fa padok, fa asztalok, reklám napernyők, árnyas fák, túlzott választékú étlap, sztenderd pincér egyenruhák, retro felszolgáltálcák, evőeszközök és menzacsészék.

Az italomat külön tett jéggel kértem, belerakva kaptam. Bocsánatos bűn, no reklamáció...nyaraluuuunk!
Egy gusztusos fatányéron szervírozott bizgentyűt kértem, párolt zöldséggel és parisalival.
A parisali gondolom a takarékosság jegyében tartalmazott némi rothadó paradicsomdarabkákat is.
A fatányéros azonban finomnak indult. Csakhogy fura bűzt éreztem folyamatosan, azonban a húsnak semmi baja nem volt. Lehajolva a tányéromhoz azonban már be lehetett azonosítani a bűz forrását...ami maga volt fatányér. Az áthadó poshadt víz szaga átjárta az orrom de főként a fatányért. Kedvesen szóltunk a pincérnek, aki megszagolva a tányért, elfintorodva csak annyit mondott: "Jah, nem száradt meg a tányér!" Nem ajánlotta fel, hogy hozok egy másikat és elnézést sem kért a nyilvánvaló fiaskóért.
Természetesen nem ettem meg.
A többiek jóízűen falatozták a maguk íncsiklandozó halaikat, husaikat...én...gondoltam, inkább diétázom. :)

A számlára azért nem felejtették el rögzíteni a nem elfogyasztott tételt sem.

Szóval...hiába volt a pillanatnyi időutazás...a számla visszarángatott minket a kapitalizmus kemény talajára...