Requiem egy cukortartóért

Immár egy éve nem voltam a Karolinában. Eddig csupa jó élmény ért, de mostanában nem éppen szívemnek kedves dolgokat hallottam, olvastam róla. Épp itt volt az ideje, hogy személyesen győződjek meg, mi változott a kedvenc helyemen. A környezet továbbra is lenyűgöző, augusztus lévén sok volt a vendég, de találtunk helyet. Az árak és a pincérek nem épp barátságosak, de végre leadhattuk a rendelésünket. A személyzet jó része kicserélődött, hátrányára. A kiszolgálás lassú és nehézkes. Lassacskán érkeznek a kávék, üdítők és végül a várva várt sütemények. Kicsi a hely az asztalon, így a pincér tanácstalanul álldogál, kéri, próbáljunk helyet csinálni mindennek. Nehezen, de ez is megoldódott. A sütik hozták a megszokott minőséget, fantasztikusan finomak voltak. A súlyos fém székem faborítása csavar híján a szomszéd asztal vendégébe akadt éppen, mikor kisebb ribillió történt pár asztallal arrébb. Nem akartunk hinni a szemünknek. Egy cukortartó – gondolom ott is helyhiány miatt – a földön landolt. Épp arra haladt főnök úr és dühösen arrébb rúgta, a megszeppent vendég nem kis meglepetésére. Dermedten néztük, de aztán egy nem kevésbé ijedt pincér gyorsan feltakarította a jobb sorsra érdemes cukortartót. Az édes élvezetünket átvette a keserű szájíz és szomorúan konstatáltuk, hogy már „ez a hely sem a régi”. A mosdóban uralkodó állapotról már nem is beszélve. Méltatlan régi fényéhez.