Rosszkor, rossz időben

József Attila is talán rossz korban élt, más időkben talán sokkal ünnepeltebb lett volna, és én is rosszkor és rossz időben látogattam meg ma a szárszói emlékházat. A rossz időt szó szerint értsd, egy nagyon vékony póló volt csak rajtam, de hirtelen szokatlanul hideg lett, a Balaton felől süvített a szél, és az eső is esni kezdett. A rosszkor meg arról szól, hogy a manóba is, hát az összes magyar középiskola ma tartott osztálykirándulást Szárszóra, egyszerűen tele volt a hely, több osztály ült állt a kertben az utcán, várva a sorára. Én, mint öregember, aki nem ezekkel jártam, egy darabig ugráltam a portán, hogy jegyet akarok venni, jegyet akarok venni, ki volt írva több helyen is, hogy fényképezni tilos, meg az is ki volt írva, hogy fotójegyet kell venni. Én meg ittjartamos vagyok, persze, hogy fényképezni akartam és fotójegyet is akartam venni, de nem volt kitől. Így aztán össze-vissza ténferegtem a harsány tárlatvezetők meg tanárok között, mindenki próbálta túlkiabálni a másikat, a kölykök barimra unták, nem nagyon van itt látnivaló, tulajdonképpen hatalmas fényképek vannak a falon, idézetek, magvas gondolatok, a ház szerkezetéből berendezéséből szinte semmi. Csak a tudat, hogy a költőóriás itt töltötte élete utolsó napjait. Soha sem tudjuk meg, hogy öngyilkos lett-e vagy balesetet szenvedett. De súlyos beteg volt, az biztos. És te, aki már végiglátogattad Budapesten a Gát utcát, Öcsödöt meg Makót, Lillafüredet is, csak eljössz ide is tiszteletedet tenni. De ez a látogatás nagyon nem volt intim, a körülmények miatt félresikeredett. Aztán meg lövésem sincs, hogy ezeket a festett falakat, idézeteket miért ne lenne szabad fényképezni...