Nagy lenülettel fel is szaladtam a hegyre egy zsákutcába, ahol nem volt semmi, csak nagyon nehéz megfordulás, aztán kiderült, hogy van az útról a körforgalom után egy lejárat is, csak este nem olyan feltűnő. na, de egy szó mint száz, meglett végre, fék, parkolás, étterembe beront. Barátságosnak mondható fogadtatás, igényes belső, rutinkérdés, hogy tudok én itt fogyasztani valamit? (mint külsős, betévedő, nem szállóvendég) Hölgy órára néz, hááát, 10 perc múlva zár a konyha. . . úrjézus, este fél hétkor bezár konyha? Hiszen akkor jönne az ember vacsorázni. . . Hát igen. Hamar az étlapot! (". . . el kell venni tőle! Szalad a sokaság nyomban, hogy. . . ") Gyors turkálás, hát vad lesz az, ha már itt vagyunk az erdők között, szóval, szarvasból hátszín, erdei gombával, és okosan kiegészítette a hölgy, hogy gnocchival, hát úgy legyen, tényleg, köszönöm! Közben a környék népe három asztalnál is eddegél-iddogál, szóval nem voltam egyedül. Jött is, nem túl soká a kért szarvas, nem a saját lábán, a hölgy hozta tányéron darabokban, én meg egészen jó étvággyal meg is ettem. Körülnéztem, hányas legyen ez? Lerontsam a korai zárásért? Nem rontom le, az ő bizniszük, bizonyára így működik jól, ez a kialakult gyakorlat. Az étel finom volt, erdei Coca cola zérót kértem hozzá, a fizetési kötelezettség úgy alakult, hogy 5200 az erdei szarvas erdei gombával, 780 forint a gnocchi, 540 a Coca cola. . . nem bántam meg semmit, jól éreztem magam, azóta már be is épült az anyag a szervezetembe.
