Nos, hát nem is tudom

Egyszer élünk - kiáltottam és berontottam a Starbucks-ba. Jó, persze, tudom, hogy nem egy tipikus kajálda, de mégis az volt kiírva, hogy "ebéd"... hát legyen ez. Az "ebéd" nevű táblán három szendvics látható, kisebb, meg nagyobb is. Kérdeztem a lányt, hogy ennék és mi van benne? Hát ott van lent, ott lehet megnézni a pultban alul. Ott már csak kétféle volt, azaz egy-egy darab árválkodott. Naná, hogy a nagyobbat kértem. És mi van benne? - próbálkoztam újra. Nem látok bele, csak egy bagett felülről. Nem tudja a leány. Azután előkerül egy fiú, és felsorolja. Nem lett hozzá több kedvem, de azért kértem, ha már belevágtunk ebbe. Igen, persze, kérem, melegítse meg. És akkor kérnék egy un. "friss" gyümölcsitalt is. Hát így történt. A szendvics egy ezres, a gyűszűnyi répa-alma stb. lé meg vagy 800 forint. Ok, de nem is spórolni jöttem ide, azt nem itt kell. A szendvics végül is nem volt rossz, az ital nem ízlett, de hát én választottam. Pusztult környezetben, bizonytalan egzisztenciájú családok tologatják a bolti kordéjukat melletted, az asztalok kissé maszatosak, a székek kissé kényelmetlenek, kicsit várótermi a hangulat. Később ettem egy nagy tál rántott gombát sok sültkrumplival, majonézzel onnan 50 méterre, 600 forintért.