A legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor odaértem és a környéken nem volt egy szál parkolóhely sem. . . diplomata-rendszámok, honvédségi autók. . te jó ég, mibe szaladtam bele? Egy minisztériumi kocsi elment, benne nagyarc, hopp, gyorsan beálltam a helyére. És lőn! A temetőben tényleg katonai tiszteletadás van, érdekes, hogy hányszor belefutok egy ilyen váratlanba, különféle nemzetiségű katonák tisztelegnek, beszédek hangzanak el, bent állok a megemlékezők között, hallgatom a megismerhető történelmet. Hozzátartozók, többen nagyon messziről jöttek. . . Budaörs sváb falu volt, hát itt lett a német katonai temető is. Haragszunk rájuk? Ki volt az ellenség? És mikor? Országunk, a nyikorgó szélkakas hol ezzel, hol azzal volt jóba, meg aztán számtalan ellenségünk volt, barát meg alig. Nekünk ilyen fickós a történelem, de meg tudjuk mindig magyarázni. De nem is ez az érdekes. . . amerre a szem ellát, sírok. A katonasírok sorbanállnak, mint az élő katonák, az Arlingtoni Nemzeti Temetőben is így van, csak ott fehérek a keresztek. Rólam megköztudott, hogy ugyanolyan gondolatokkal járok szovjet, magyar vagy éppen ausztrál temetőbe. Nem gondolom, hogy ezek a srácok voltak a hibásak. Nyilván kegyetlen tetteket is végrehajtottak, de a háborút nem a katonák kezdik. Őszintén gondolom, itt is, máshol is, hasonló helyeken, hogy mindenkinek az a legnagyobb egyéni felelőssége, hogy amikor háborúba küldik őket, akkor ezek a fiúk nem verték fűrészporrá és maszattá Hillert, Horthyt, Mussolinit, Sztálint és teljes vezérkarukat, az összes egyházi méltóságot, akik szintén részt vettek ebben a szemétségben, hanem hagyták magukat egymás ellen feltüzelni és csatába indulni, halottá és hamis hőssé válni. Budapest ostrománál százezrek gyilkolták egymást kegyetlenül és tízezrek meg is haltak. Szinte velük együtt a város is. Itt fekszenek. Ismert és ismeretlen katonák százszámra. A trombitás előlépett, és megfújta hangszerét. Németül is, magyarul is összeszorítja a szívedet a takarodó. Nyugodjatok békében, legyen ez a béke parkja továbbra is!