Egy darabig éhesen sírdogáltam a járdán, azután bánatomban elkullogtam a Bartók Béla úton lévő mexikói kajafellegvárba, és alkudozni kezdtem a hölggyel arról, hogy mit is ennék itt. Hát ez olyan markolászós hely, mindegy, minek hívod, valami fellengzős mexikói néven is lehet, szóval, először beágyazott egy tányérba salátával. Milyen hús legyen? Csirke, marha, stb. Marha. Ok, egy marék marha rá. Bab legyen? Legyen. Mexikóban vagyunk. Kukorica? Naná, Mexikóban vagyunk! Közepesen csípős mártás? Még jó, hogy Mexikóban vagyunk, persze! Tejföl? Menjen az is! Mi még? Mit lehet még? Sajt. . jó, legyen sajt is. . . és így összepakoltunk egy tál kaját, én elméletileg, ő meg gyakorlatilag. Mexikói Subway. Azután már kész is, itt van. Evőeszközt ott meg ott talál. Kártyával ez 2700 jó magyar forint. Meg egy üveg fáradt üdítő is volt benne, from Mexico, mangó ízű. Leültem a vörös fényben úszó asztalhoz, így legalább olyan élmény, mintha nyilvánosházban ebédelnél. Lefényképeztem a kaját, de csupa vörös lett minden a tányéron. Nevezzük burritonak, ha már a keresztségben ezt a nevet kapta. Amúgy szomorú egy kaja volt. Mintha minden ok nélkül összeöntöttek volna egy tányérba mindent, amit a gyerekek meghagytak a napköziben. Az alja hideg, tocsogós, lében úszó, és a benne lévő alkotórészek felváltva voltak hidegek és langyosak, de hát te kérted, akkor meg mit sírsz? Majdnem mind megettem, azután megittam rá a nagyon műanyag ízű nagyon gagyi mango italt, ami felrázva még (nem én ráztam fel) habzott, most meg fáradtan kisült belőle minden öröm, de legalább valami folyékony volt. Elmúlik talán egy-két évtized, mire újra idejövök.
