Visszatérőként

Ott szerencsétlenkedtem Budafokon a főtérnél, és vizsgálgattam a telefonomat, az ittjartamat, a hasamat, az étvágyamat, megálltam a kifőzésnél, be volt zárva. Ácsorogtam a palacsintásnál, nem kaptam rá gusztust. Tipródtam a Pasakebab előtt, aztán mégsem mentem be. A Promontorban nemrég voltam, aztán mi van még itt? Egyek kínait? Megint? De lemegy a nap, aztán én meg csak itt állok a járdán... van egy Lipóti Pékség is, itteni szokások szerint be kéne menni, kérni elvitelre egy fél pacsnit, aztán jól leértékelni. Na, és mi lett ebből? Hát a kínai. Közepesen koszos kis külvárosi vendéglátóipari egység, vannak kétségtelen előnyei és hátrányai, Először is, a kínai kaja jó. Még ez a kommersz műkínai kaja is. Bármit kérek, egy ehető íz, semmi meglepő, lehet, hogy már mindegyiket ettem, mindegy, minek hívják. Nincs benne semmi, amt figyelni kéne, amit ki kéne belőle piszkálni, odafigyelés nélkül is ehető folyamatosan. Csípőst kértem, valamit, neve szecsuáni csirke lett, de az elnevezés közömbös. Tésztával kértem és savanyúsággal, ahogy mindig szoktam. A pasi egyedül van a pultban, forgalma is van, egyedül főz, mosogat, melegít, valahogy mégis működik ez. Szerintem azért szeretjük a kínai kaját, mert keletázsiaiak vagyunk, mongoloidok. A gyrost meg azért szeretjük, mert az meg türk és mi türkök vagyunk. A wiener schnitzelt meg azért szeretjük mert az igazi magyar kaja, és mi osztrákok vagyunk. Na, mindegy is, az étel jól szolgálta a küldetését, a mosatlan szennyesedénytartó alatt ültem, ez befolyásolja a hangulatot, az étel nagyon olcsó volt, ez is befolyásolja a hangulatot. Összesen 1950 forintot fizettem savanyúsággal együtt.