Nagyvárosi alja

Jöttem a Keleti pu. felől gyalog az Emke felé a Rákóczi úton, a "valahol ebédelnék" tervével csütörtökön, aztán felpillantottam, nem rémlett, hogy erre a kínai étteremre emlékeznék... hát akkor legyen ez. Bent hatalmas belső tér, jobbára kihasználatlan, eléggé dísztelen, hosszú pult szemben, nagyon egyszerű asztalok és székek a vendégtérben... a kínálat a pultban a legsivárabb kínai alsóhang, az európai gyorséttermek zacca. A nő a pultban viszont nagyon kedves, nagyon mosolygós ázsiai, őt legalább lehetett szeretni. Az evőeszközök a tálcák mellett az unhigiénikus módon, gusztustalanul bepréselve, következésképpen több szalvéta kell, hogy utánatörölgess. Kicsit taszító módon maszatos az ételpult egésze, levest kértem, milyent? hát édes-savanyút, miért, még milyent lehet? Aztán pirított tésztával az egyik csípősnek mondott masszát, tökugyanolyan, mint bárhol máshol, egyáltalán nem drága, jól laksz kb. 3000 forintból, és mégis van ezeknek a lepukkant helyeknek valami megfejthetetlen varázsa, mert újra és újra megkívánod ezt az ételt, hiába tudtam előre, hogy akárhogyan vigyázok, a maszatos tészta kicsit himbálózni fog a szám előtt, ahogy eszem, hiába hajolok egyre jobban a tálca föle, csak ráfröccsen valami apró sárga zsírfolt a frissan mosott világos nadrágomra, pólómra... így is történt. És nem tudom, hogy miért, lehet, hogy egy hét múlva újra eljövök egy ilyen kínai étterembe, és ugyanezt végigcsinálom megint.