De aztán amikor rátaláltam, bementem, és rögtön a küszöbön földbe is gyökerezett a lábam, egy Gryllus Dorkára meglehetősen hasonlító, csodaszép, nagy fekete szemű indiai lány fogadott, és elbűvölően kedves volt. Magyarul nem igazán ért, ezért az ilyenkor szokásos, főleg angol kifejezéseket használó nemzetköziségben adtam el magam, ezen a "turistanyelven" a legtöbb ember kitűnően elboldogul. Kicsi a választék, alig pár edénnyi a pult, konyha nincs, nem is itt főznek, itt még csak egy csap sincs, ahogy láttam, amivel mosogatni lehetne. Kicsit olyan félig berendezett a hely, egy falipolcon lehet enni, két rozzant szék volt mellette, ennyi az egész berendezés. Mégis kedvet kaptam, kértem ezt is, azt is, közben csacsogtunk, fecsegtünk, azután megjött a fiú is, aki szintén nagyon rokonszenves ember, vele is hasonlóképpen jól megértettük egymást, a lányról sajnos nem csinálhattam képet, pedig nagyon szerettem volna, de azt mondta, nem lehet, ő nem itt dolgozik, hanem valahol máshol, egy sokkal előkelőbb helyen. Na, de mindegy is, lényeg, hogy az otthonomhoz egészen közel egy ilyen kis izgalmaz indiai ízlelőhelyet találtam! Még egy konkrétum: a csirkedarabok nagyobbak egy falatnál, de kés nem akadt a boltban, még műanyag sem. Hogy egyem ezt, mivel? Egy maszatos, csontos csirkedarab. . . hát, Indiában kézzel eszik. Na jó, de koszos a kezem, itt meg még csak meg sem moshatom. Kerestünk, kutattunk, nem volt semmi hasznos. . . hát, fogjam meg szalvétával. . . hmmm. . . a szaftos csirkét. . . na, erre készülj azért. De minden megoldható.
