A földszintről mozgólépcső visz fel a kávézóhoz, ahol általában a bejáratnál várja a vendégeket valaki a személyzetből és az asztalhoz kíséri őket. Legutóbb legalábbis így történt, most azonban nem várt senki, s bár az asztalok kb. harmadánál ültek csak, én hosszú percekig tébláboltam tanácstalanul, hogy üljek, ahová akarok vagy várjak még tovább, vagy mi legyen? Mindegy, addig gyönyörködtem Lotz Károly remekműveiben, a freskókban, az aranydíszekben, a márványoszlopokban, a terem megkapó monumentalitásában. Fantasztikus és örömteli, hogy ez a szép épület még mindig áll, s ezt bárki megláthatja, átélheti, aki ellátogat ide. Ha valaki olvasni szeretne, a terem közepén egy nagy asztalról el lehet venni napilapokat. Az ételekről: leginkább süteményeket lehet fogyasztani, az ismert klasszikus magyar sütik mind megtalálhatóak: krémes, kardinális, Dobos, Eszterházy, Rákóczi túrós, Rigó Jancsi. . . Ízre és méretre teljesen átlagos, mondhatni középszerű, árban viszont kb. duplája egy belvárosi cukrászda árainak (jellemzően 700-900 Ft között). A tortákon, sütiken kívül a másik pultban magyaros hideg falatok, felvágottak, sajtok vannak, sőt csatos üvegben padlizsánkrémet is láttam (1290 Ft). A kávék is erősen túlárazottak. Valahol értem, hogy ezt a nem mindennapi környezetet meg akarják fizettetni a vendégekkel, de úgy gondolom, akkor ehhez a konyha minőségének is fel kellene nőnie, s akkor rendben is lenne a dolog. Így viszont kissé ambivalensek az érzéseim. Valószínűleg vissza fogok még térni ide máskor is, sőt külföldi ismerőseimnek is szívesen és büszkén megmutatom majd a Lotz-kávéházat, de enni majd máshol fogunk.