A pultosok nem nagyon érnek rá, ácsorogtunk egy darabig, senki nem szólt hozzánk, átmentünk a túlsó végére, mert ott szemmel láthatóan két lány unatkozott, de mire odaértünk, azt mondták, hogy nem, nem, itt nem lehet kérni semmit. Így aztán középre próbálkoztunk. És ekkor egy fiú elfogadta a kérésünk, hogy sok pénzt szeretnénk itt adni és ezért cserébe kapni szeretnénk valamit, felvette a rendelést, a kétszemélyes tálat kértük 5700 forintért (tál? Milyen tál, dehogy, egy papírdoboz 5700 forintért), feleségem egy uborkás limonádét kért, erre a gyerek azzal a mindenre használatos kezével belenyúlt az uborkák közé csak úgy, meg a citromok közé is csak úgy, szóval a létező legunhigiénikusabban tépkedte bele a zöldséget, megsodorta az ujjacskáival az egyik uborkát, meg megfogta az összes koszos mancsával a poharat a szájánál fogva. . . szóval. . . pffff. . . . és ezért még fizetsz is, sok pénzt. Kapsz kütyüt, ami majd füttyent neked, mint a kutyának, ha kész a kaja az etetődben. A konyha komótosan lassan dolgozik. Állítólag nem bírják ezt a sok hülye vendéget. Elég sokára szólt a kutyasíp, odaügettem, aztán kérdeztem, hogy ok, de mivel együk ezt meg? Hát van ott valami tartóban villa. És volt is, szalvéta már nem annyira. De kés sem. A sült odalast meg szárnyat nem lehet felvágni? Hát ők nem tudják, nem. . . egyem, ahogy akarom. Ezzel a hendikeppel indult a barátkozás a hellyel, aztán később még kértem egy kicsi üveg Heinekent is, de az étel nem volt rossz. A krumpli. . az nagyon száraz volt és kemény, sehogy sem lehetett a villát belebökni. Nos, kipróbáltuk a helyet, nem látom okát, hogy újra idejöjjek. Valahogy nem értünk van.
