Ha lett volna módunk normális tempóban enni...

Már a fogadtatás is elég furcsa volt, amolyan „Isten hozott, ördög vigyen!”. Bár fél ház sem volt, az ültető fiú közölte, hogy sok foglalásuk van, ezért maximum egy órát időzhetünk a műintézetben. (Majdnem vendéglátóhelyet írtam...) Ehhez képest értékes percekbe telt, míg előkerült egy pincér és felvette a rendelést. Addig elszórakoztunk a csuromvizes ernyőinkkel, amiket végül az asztal alá dugtunk, és ott rugdostuk egész vacsora alatt.

Négyfős társaságunk két húsos és két halas menüsort kért. Az asztal már a leveses edénykékkel tele lett. Ez úton kérek elnézést, hogy a forró levest nem tudtuk egy pillanat alatt magunkba dönteni, hiába toporgott ott a felszolgáló hölgy idegesen, hogy nem tudja lerakni, amit hozott. Végül összeszedte a leveses csupor kis fedőit, a teríték többi tagját pedig – a fejünk fölött és az arcunk előtt nyulkálva – össze-vissza-odébb tologatta, és az így felszabadult helyre be tudta passzírozni a salátákat, anélkül, hogy érdekelte volna, melyik fajtát ki kérte. Nem akarom túl hosszúra nyújtani a beszámolót, a vacsora végig így zajlott. Valaki mindig ott téblábolt az asztalunk mellett, de nem ám azért, hogy jó szokás szerint elmondja, hogy az étterem által összeállított menüsorok azon eleme, amit éppen felszolgál, mit tartalmaz, vagy megkérdezze, minden rendben van-e, hanem felváltva tették fel a két kérdést: „Jaj, hová rakjam?, illetve „Mit vihetek el????” Már ha kérdezték, mert pl. a desszertes tányérkát úgy kapta le az egy pincérfiú az asztalról, hogy a menyem még bele se kóstolt a rajta lévő krémbe.
Mondjuk a két csésze rizst nyugodtan elvihették volna, mert volt ugyan két húsos, szaftos fogás, amihez illett volna a köret, de olyan miniatűr tányérkán hozták ki a csöppnyi adagot, hogy egy kanálnyi rizs sem fért mellé.
Az ételek átlagosak voltak, még az is lehet, hogy jók. Ha lett volna módunk normális tempóban enni, ahelyett, hogy belapátoltuk az elénk hordott cuccokat, talán éreztük és élveztük volna az ízeket.

A hangulat remek volt, mert az első megdöbbenésből magunkhoz térve kínunkban végigröhögtük az estét. Vacsora után pedig az aluljáróban beszélgettünk egy kicsit, bár maradt még jó negyedóránk a kiszabott időkeretből, de vágytunk a levegőre...

Sajnos borravalót zsigerből adtunk, azóta is sajnáljuk. Látszik, hogy nemcsak enni, de gondolkodni se volt időnk.

Nemcsak a kissé szertartásos, komótos japán étkezés, de a "vendéglátás" szó megcsúfolása, amit az Itoshii személyzete művel. Mindenkinek szívből ajánlom, hogy nagy ívben kerülje el!