Esemény utáni rémület

A Dunaparton voltam pár napja, minden magyarnak elemi kötelessége katasztrófaturistáskodni árvíz idején, aztán nem láttam semmi érdekeset, így aztán elindultam partról ki, a Budafoki úton. Találtam is egy kis kínai éttermet, amire nem is nagyon emlékeztem, jó lesz ez ebédnek, bent a vidám asszony kötelességszerűen sziázgatott, nem csak engem, mást is, és annyira szerette ezt a köszönési formát, hogy minden mondatában bele is szőtte, tehát amíg megbeszéltük, hogy tésztát eszem ilyen fűszeres szárnyasmájjal, vagy ötször. hatszor elhangzott még, hogy szia. De egyébként jól beszél magyarul, mindent meg is köszön többször, szóval ez az ő stílusa. És szélesen mosolyog is hozzá... bezzeg amikor telefonál! Nem tudom, evés közben hallgattam, na, akkor indulatosan kiabált kínaiul. Elég sokáig és úgy, hogy messze eltartotta magától a telefont. Mintha mi, mások, ott sem lennénk. Na, mindegy, attól olyan kis ázsiainak érzed magad te is, eszünk a piacon, közben kiabálnak a nők valamit, és most legyünk őszinték, jó volt az étel. A tisztasággal sem volt sok bajom, amikor beléptem megcsapott egy jellegzetes olajos kínai-konyha szag, de hamar meg lehet szokni. Drága sem volt, egy tényleg nagyadag étel, mellé nagyon jó savanyúsággal, mindössze 2400 forint. Miért, mennyi legyen? De a sokk otthon ért. Gondoltam, felkérem ezt is az ittjartamra, mert nem volt fent. Ilyenkor illik valami weboldalt mellékelni, hogy könnyebben azonosítható legyen a hely. És... áááá.... ez volt az a hely, horror és legenda, az első három cikk erről szólt, hogy sürgősen bezárattak egy büfét, mert fúúúj, meg borzalom, gusztustalan, leírhatatlan... brrrr.... na, ha ezt előbb tudtam volna, bementem volna, túlélő-túrára?