Mai ebédeletünk Budán

Előző nap megbeszéltük a nejemmel, hogy na, végre nincs főzés, kikukkantunk a lakásból, aztán hideg ide meg oda. elmegyünk ebédelni a Pata Negrába. Volt ebben némi bizonytalansági faktor, mert azért vasárnap, ebédtájt... és nem foglaltuk asztalt előre. Így aztán inkább 14 óra után állítottunk be, amikor már a napi főszezon talán lecseng egy kicsit. Így is történt, találtunk több kétszemélyes asztalt, még választhattunk is. Ha ennyien vagy, akkor ezt kell elfogadnod és elfoglalnod, bár azért nem annyira örülök, mert azért egy tapas-bárban az a jó, ha tele van pakolva az asztal mindenfélével, és azért ahhoz hely is kell. Feleségem először egy mojitot kért, én meg elfantáziáltam, hogy hideg van, valami lélekmelengetővel kéne nyitni. A pálinka nem egy autentikus spanyol ital. Végül megegyeztünk rumban és hozzá egy kis narancslé, így lett aztán jobb a bemelegítés. Én most szívkagylóra koncentráltam, de azért kértem mellé sonkás krokettet, és, hogy ne legyen ennyire életidegen, hát csatlakoztattam még chilis rákfarkokat is. Nejem meg pusztította a zöldségeket. Így telt az idő. Közben azért hallgatnod kell, hogy a szomszéd asztalnál evő kis verbális hős hányszor lefutotta a párizsi maratont, mert csak úgy leugrik a lakásból, mivel ott lakik a Champs-Élysées mellett, aztán csak úgy beáll... meg ugyanezt a New York-ival is, bármikor, mert ott is ott lakik... de hatan tátott szájjal hallgatták. Én a sokadik maraton után már untam kissé. Egyébként minden nagyon finom volt, a végére illőn egy száraz spanyol bort kértem, hogy mutassam, hogy volt gyerekszobám. Az is jólesett. Aztán, amikor fizetsz, mindig elgondolkodsz, hogy hát ok, van a sok kis apróság, mindig azt hiszed, hogy csak 1-2 ezer forintért eszel valamit, de összességében a végén azért nagyobb szám jön ki, és hát ezt tudni kell. Pedig nem is ettünk igazán sokat vagy drágát. De hát itt ilyen a világ, ez az ebédke a benne lapuló szervízdíjjal együtt 22 ezer forint fölé rúgott. De nem is ebédelek minden nap a Pata Negrában.