Egy grúz kitérő

A múlt héten idehozott a jószerencse, valahogy menet közben rájöttem, hogy itt még nem ettem és itt az ideje. Bár fényes délidő volt, kongott az étterem az ürességtől, egyetlen szál pasi darvadozott egy sarokban, de azért a srác, aki felszolgált elhajtott a nagyobb, kényelmes asztaltól, hogy üljek át kisebb asztalhoz. Hát jó. De ott nem volt puha heverő meg párna. Sebaj. A fiú semmit sem beszél magyarul, de ez nyilván turisták számára kihegyezett hely, hát nem zavart engem sem, hogy angolul társalogtunk. Az étlapról Tatatriakhli-t kértem ez egy grúz marhahúsleves, meg másodiknak csirkemájat grúz módra. Jött is a konyhafőnök üdvözlete kis tálkán friss, meleg grúz kenyér, meg fűszeres mártogatnivaló, de az a baj, hogy a levessel együtt. Talán előbb kellett volna, hogy várakozás közben majszoljak, mert azért várni kellett rá rendesen. A konyhából ismeretlen nemű amatőr énekes ismeretlen nyelven fertelmes hamisan énekelt, nem gondolnám, hogy népdalt, inkább valami középázsiai slágert. A tök üres és néma étteremben ez eléggé hallható volt. A húslevesemben az volt a nagyon grúz, hogy nem szeletelték fel a marhahúst, egy nagy tömbben egyben maradt, és mivel csak kanalam volt, azzal farigcsáltam valahogy, Nem volt valami pompás íze, de érdekes, idegen ízű leves volt. Más élmény. A csirkemáj grúziasan háááát... hmm... szóval voltak rajta itt-ott gránátalma-magok is, meg ilyen olyan füvek, de alapjában egy eléggé zsírosan sült hagymás máj volt, amin azért sokat javított, hogy jobban megsóztam. Közepes gasztroöröm. A végén igazi grúz bort kívántam meg, ami az ebédhez illik, ez pedig az Mtsvane Qvevri nevezetű országszimbólum lett, se nagyon finom, se rossz nem volt, megittam, fizetem kártyával, a számlában benne van a kétféle (?) szervízdíj is. Az ebéd értéke hármas és négyes között van, a különlegesség miatt felkerekítem magamban.