Hányadik bécsiszelet?

Nem volt benne semmiféle tervben, egyszerűen csak jöttem gyalog a Klinikák felől az Üllői úton a Kálvin tér felé, aztán meglátjuk, mit dob az élet. Ilyenkor az úr angyala, aki szorgos kis szárnycsapásokkal mindig az ember feje fölött suhog, befékez és evezőtollaival mutogatja, hogy ide, ide! Jó. Lementem a pincébe, enyhe kis mellékhelyiség szag terjeng, huzat, hideg... felszolgáló típusú egyén a hová, mijáratban jellegű szöveggel fogad, kérdezem, hogy nyitva vannak-e, mert még csak fél dél van, ő meg bizonytalanul nézgelődik a válasz után, aztán rábólint, hogy persze, jól van, hát akkor lehet... tessék. Oda is, vagy oda is. Leülök, eltolom az étlapot, mert mi a manót egyen az ember a bécsiszeletben, hát bécsiszeletet. A gyrososnál is gyrost eszel, nem? Legyen óriás bécsiszelet, petrezselymes burgonyával, meg céklával. Sör majd később. Közben valami hurcolkodás folyt a lépcsőn, teherautóról rámoltak italos göngyölegeket, húztak át a látképben. A pincér a koszos szőnyeget igazgatta, csak rémélem, hogy utána kezet mosott. Néha ételfutárok mászkáltak kibe a szokásos vicces jelmezükben. De a vendégtérben változatanul egyedül ültem. Csak az ebéd végére érkeztek még valakik enni. A hús ízletes volt, finom, sok is, a krumpli kevésbé, túl zsíros volt ahhoz, hogy szeretni lehessen, a cékla meg hát cékla. Megbirkóztam az ebéddel, kértem a korsó Pilsnert, meg kértem, hogy egy kicsit folyassa ki a csőből az első löketet. Ez majdnem sikerült is, de azért nem lett igazán friss, szénsavas így sem. De nem is esett rosszul. Viszont egy tál ételért meg egy sörért közen 8000 forintot fizettem, ez viszont sok. Még jó, hogy nem ettem levest... drága a hely nagyon, viszont a körülmények nem nőttek fel ehhez.