Is-is.. is

Eszembe jutott a régii, jó vagon a Városligetben. Az a gyönyörű, békebeli, díszes étkezőkocsi, ami ott állt a közlekedés múzeum mellett, és mi, kamaszkorunkban, mint egy szent helyre, úgy jártunk oda... nos ez a vagon s hasonló célokat szolgál itt a Déli pályaudvarnál, csak sokkal puritánabb. És bizony akadnak itt megjegyezni valók ezen túl is. Kint a teraszon ültek ketten-hárman, azaz alig... de hát az csak egy olyan koszos, dzsuvás környezet, meg meleg is van, meg por, inkább bementem a vagonba. Leülés a boxba vagy kupéba vagy hogy is mondjam, egy ábrándos leány felfigyelt rám, lassú mozgással hullámzott át a vasúti viszonylaton, határozottan dallamos csípőmozgással, ezt járást tanulni kell, aztán megegyeztünk, hogy eszem levest mégis, legyen akkor húsleves, és rávágytam a vadasra is tésztával,,, nem éreztem összevalónak a két fogást, ezért még hezitáltam kissé. De a gulyás az meg sok lett volna. Abból van kisebb adag, csészével. Jó, hát legyen. Majd hosszú, hosszú várakozás... De miért? Konyha működik? Levest nem most kezdenek el főzni, az készen van. Meg van összesen három vendég égen és földön, nem kell itt tömegigényt kielégíteni. Csengő szól, lány ring leves kijön, leteszi a hőslevest... húslevest?? Miért? De ha már itt van... ülök, várok. Csak villám van, meg késem, az előbb kaptam. Senki nem jár felém. Olyan ez, mint a gólya-róka mesében... kimegyek a vagonból a lány után. Rám néz. Kérdezem bizonytalanul, hogy a késsek vagy a villával egyem a levest? Megint rámnéz, elmegy, majd hoz egy kanalat szalvétában.. leteszi, se egy tessék, se egy bocsánat, elnézést, leteszi és némán elmegy. Elring. A leves nagyon sós. Nem annyira bámon, meleg van, sót is kel pótolni. De azért jobb lenne, ha én határozhatnám meg, hogy mennyi sót szeretnék. Ennyit azért nem. Megeszem. Majd sokáig várakozás a másodikre. Csengetés, megjön az is lánylábon, édes vadasmártás pont éles ellentéte a keményen sós leveslének, de átállítom magam édes üzemmódra. Falatozás, hús, mártás, tészta... Ez finomabb. Majd a végén a csapolt Staropramen sok mindent feledtet. Jelzem, hogy fizetnék. Jön a furcsa, kisé ápolatlan főnök vagy mi, aki idáig a vagon végében hangoskodott, elég kéretlenül. Kártyával fizetek, vastagon, mert a szervízdíj is benne van, így ez a szimplának tűnő ebéd egy szimplának tűnő helyen 8000 forintra kerekedett, kártyám sípol, fizet, terebélyes főnök semmi köszönjük, semmi egészségére, semmi viszlát, szó nélkül elfordul és ott hagy. Még eszembe jutott a WC is, hátha használnám, de előttem behajolt oda egy idősebb férfi a szűk folyósón, az arca elborzadt, és inkább visszatartotta a veséjét mindentől, semmint oda belépjen. Én már meg sem próbáltam. Persze, ezek után az eszik ott, aki akar.