Mintha megszólított volna

Nem tudtam, hogy vannak itt hidak a lapon, de ezt itt találtam. Gondoltam is, olyan, mintha direkt megszólítottak volna. Ha még senki nem írt róla, talán én... de miért is? Gondolom, egyre kevesebben élünk, akik láttuk még a hiányát. Ez volt a háború után az utolsó híd, amit helyreállítottak, 1964-ben és én még ácsorogtam a Duna partján, amikor csak csonkok voltak ott híd helyett. Amikor megépült, nagyon nagy csoda volt, olvastam újságokban, hogy Sávoly, a tervező Európa leghosszabb fesztávolságú hidját alkotta meg! Az emberek beszéltek róla, Sávoly Pál neve közszájon forgott. De mi a fene az a fesztávolság, vagy mi... hát az, hogy itt nincsenek pillérek, mint a többi hídnál, hanem parttól partig tart! Jéé, tényleg! Szóval, így kezdődött. Villamosok zakatoltak rajta, én meg, miután az Eötvös gimnáziumba jártam, az akkori szerelmem meg a túlparton lakott, naponta végigbaktattam a hídon, a lány táskáját cipelve, aki táncos léptekkel haladt előttem a napfényben. Istenem, hát a 60-as évek. De én nem bántottam a hidat, a villamosok viszont igen, szétrázták, így fokozatosan megszüntették a járatokat rajta. 1985-ben kicsit felújították, ma átmentem rajta újra, kicsit közelebbről megvizsgálva itt-ott, háát... szét van rozsdásodva helyenként, ráférne megint egy kis tatarozás... de nem is értem, miért nem csinálnak már ilyen műtárgyakat rozsdamentes anyagokból. De most áll és virul, átmenni rajta egy élmény, ha a forgalmi dugót nem számítjuk, szemben a csodás Gellérthegy, a szobor a vízeséssel, este meg kivilágítva, hát, tényleg a világ egyik legszebb fővárosa a miénk!