Varázsképek

Rendkívül hálás vagyok Agapanthus kollégának ezért az útmutatásért, köszönöm, akármennyi időt el tudnék itt tölteni, azt hiszem. Úgy kellett kényszeríteni magamat, hogy menjek már el innen, elég volt, máskor is el lehet ide jönni. A végét amúgy az jelentette, hogy az ember telítődik egy idő után, elveszti az élénk érdeklődés energiáját, és már csak bolyong, nem tud befogadni, de nem akarja elereszteni sem. Wilhelm Willy Maywald kiállítása egészen lenyűgöző. Már nagyon régóta szerettem volna megtanulni fényképezni, márkásabbnál márkásabb gépeim is voltak, de így azért nem sikerül látni és láttatni sehogy, ahogy itt meg vannak jelenítve a helyek, az emberek, a korok. Fekete-fehér képek és illata van mégis, azoknak a régi műtermeknek, bútoroknak, szőnyegeknek, ruháknak a keveredett szaga, ami a képekből árad. Hogy ezeket az embereket, művészeket ismerhette, hogy a rájuk jellemző legjobb pillanatban, környezetben, fényben és árnyban örökítette meg őket, ez nem tanulható, erre születni kell. És itt a francia (európai) filmművészet csillagai ragyognak, az ötven évvel ezelőtti korból, abból, ami talán a mozgókép-korszak egyszeri és megismételhetetlen aranykora volt. Addig tartott, ott megállt, minden más csak halvány utánzat. Ma már tömegeket kiszolgáló üzleti termék, a manipulálás eszköze a mozi, akkor még valóban művészet volt. És vele együtt a vizuális kultúra más területei is. Talán.. ki tudja... Hát itt el lehet bámészkodni időtlen időkig. És tanulni is, persze, nagyon hasznos időtöltés!