CSODÁS ÉKSZEREK A MÉLYBEN

Ritkán járunk a Nemzeti Múzeumban, a történelem iránti érdeklődésünk megélésére más módokat keresünk. De a sláger-kiállítások bennünket is felvonzanak a székesfővárosba vidéki honunkból. Most éppen a Ragyogj! Ékszerek ideje című időszakos bemutatót néztük meg, amelynek anyagát a múzeum gyűjteményéből és kiegészítésül, egy magángyűjteményből állították össze. 2025. április 13-ig még megtekinthetőek a sötétbe burkolózó terem tárlóiban csillogó ékszerek. De mi azért választottunk egy eheti időpontot, mert így részt vehettünk Kiss Erika művészettörténész, a kiállítás egyik kurátora és Spengler Katalin, a kortárs ékszerművészetet ismert gyűjtője által vezetett csoportos tárlatlátogatáson. Érdekes volt így látni a mintegy 40 000 év az őskőkortól napjainkig tartó időszak ékszereit, hogy magyarázatot is kaptunk általában az ékszerviseletről és egy-egy tárgyról is. Igaz, ezenközben nem volt idő és alkalom minden tárgyat aprólékosan megcsodálni, viszont amelyekre felhívták vezetőink a figyelmet, azokról jóval többet megtudhattunk, mintha csak magunkban nézelődtünk volna.
A kiállítás címe szerintünk meglehetősen sután hangzik: Ragyogj! Ékszerek ideje. Az ismertetőkből azonban megtudhattuk, vezetőnk is elmondta, hogy a kiállítás címét Benczúr Emese, kortárs képzőművész Ragyogj című munkája inspirálta, amely a Magyar Nemzeti Múzeum felkérésére készült 2017-ben, a reformáció 500. évfordulójára rendezett kiállításra. És most is ott függ az előcsarnokban, mintegy címlaptárgyként, mi is ott kezdtük az ékszerekkel való ismerkedést. Bevallom, ez a mű nekünk csalódást okozott, mert valójában eloxált alumíniumnak látszó láncok tömege csak, mívességben köze nincs a többségükben drága anyagokból, sok munkával készült valódi ékszerekhez, amelyek a kiállítás anyagát képezik.
Az ékszerek mai tapasztalásaink szerint elsősorban a női viselet részei, a nők szeretik a csillogó csecsebecséket. A tárlókban lévő súlyos aranyakból és a szakvezetésből azonban visszaidézhettük a korábbi századok férfijait ábrázoló festményeket, és el kellett ismernünk, hajdan a férfiak viselték a drága, nehéz ékszereket, öveket, csatokat, láncokat. Mi, nők csak később vettük át tőlük az ékszerviselés szokását. De vannak a kiállításon olyan darabok is, amelyek különböző vallások használati tárgyai, mégis majdnem ugyanolyanok. Az ékszerek tehát sokkal többet elárulnak annál, mint amit pusztán ötvösművészeti alkotásként jelentenek. Ha kellő ismerettel közelítünk hozzájuk, megmutatják mélyebb jelentéseiket, mögöttes üzeneteiket és társadalmi összefüggéseiket.
Röviden ekként tudom hát leírni ezt a kiállítást, és amit a vezetett látogatás jelentett. Hogy mindeközben mennyire értékelhető a Magyar Nemzeti Múzeum látogatóbarátnak, abban azonban szereztünk egy-két negatív tapasztalatot: Információt teremőrtől nem érdemes kérdezni, mert mogorvák, és úgysem tudnak semmiről semmit, pontosabban csak a szabályokat tanulták be, azt ismételgetik. Az ékszerkiállítás a pinceszinten helyezkedik el, ahová a régi építésű helyeken szokásos hosszú lépcsősor vezet le. Aki nehezen mozog, annak talán van valami liftféle, de ezt senki nem ajánlotta lelkesen, csak úgy ímmel-ámmal említették. Nem is jöttünk rá, hogy hol van, és miként lehetne használni...