Fejet hajtani

Az Orsó utcában van egy szép Bauhaus-villa, valaha régen, a háború előtt módos zsidó család lakta, de aztán vészhírek hatására elmenekültek. Nagy Imre, a forradalom miniszterelnöke hét éven keresztül élt itt, nem csak lakott, de dolgozott is a házban. Az emlékhely ingyenesen látogatható. Nyomogattam egy darabig a csengőt, azután egy nagyon kedves idősebb hölgy segített bejutni, illetve én segítettem neki belökni a kaput, mert bizony szorul egy kissé. Ő is oda jött, csak nem látogatóként. Egy bűbájos fiatal lány mondta a földszinten, hogy kivételesen egy óra múlva zárnak, hát siessünk, nézzük, amit még lehet. Lent interaktív asztalok vannak inkább, gyerekek körében is népszerűek. Állítólag iskolás csoportok látogatják a leginkább a házat, a magyar felnőtt nem nagyon jár múzeumba. De ez nem csak egy múzeum, ez a történelem maga. Fent, az emeleten a dolgozószoba van, a nappali, ha úgy vesszük... hatalmas fal könyveknek, kényelmes fotel az ablak előtt, meg az írógép is a kor jellemzője. Az antik rádióból, ha akarod, megszólal a miniszterelnök hangja, hallhatod a válaszát a halálos ítéletére. Nehéz ott állni, meg az embert azért elönti valami szomorú forróság, az esélytelen kis ország hősies küzdelme a gonosz világbirodalma ellen, és ezt ilyen higgadtan, emelt fejjel megélni, mártírrá válni... ez sokkal több annál, mintha egy szentté avatott savanyúnéni 20 évig imádkozik egy sziklán, teljesen feleslegesen. Nagy Imre meg szimbólum, példakép, személye, temetése a rendszerváltás egyik máglyája volt. Voltak akkor, akik az ő halott hátán másztak fel a népszerűségi lista élére, mára meg megtagadták, kiebrudalták a szobrát a Kossuth tér sarkáról. Bájos vezetőm kivitt a teraszra, ami külön ajándék, nem jár ez csak úgy, az ő irodáján keresztül mehettünk, ami valaha a mártír hálószobája volt. Hatalmas a terasz, zöld ajándék a tavasz a budai hegyoldalakon. Aztán elbúcsúztam, a hölgy visszatért a munkájához, én meg lementem még a földszintre emlékezni kicsit. Vannak itt képek, könyvek, vetítés is, a búcsúztatásról külön, meg az újratemetésről. Miután az egyik rendezője voltam az említettek eseményeknek, önző módon magamat is kerestem a képeken, meg is találtam, a Hősök terén is, meg a 301-es parcellánál is. A TIB buszán utaztam és az volt az egyik feladatom, hogy a nyolc pap, lelkész helyét, útját biztosítsam a szertartáson. De ez régen volt, igaz sem volt tán. Kihasználtam az időt, sétáltam a kertben, mindent megnéztem és megfogtam, amit meg lehetett. Aztán a végén, mert hát menni kell valahonnan mindig valahová, tisztelettel elbúcsúztam a házban élőtől és holtól egyaránt.