Pedig láttuk

Néztem, hogy cikkben is említette az ittjartam a költőt, éppen a napokban, bár az adott írás általában magyar irodalmi nagyságok nyomába ered, így aztán nem is annyira népszerű, mintha valami pincsi--pancsiról szólna. Ilyen a kor. Na, de azért az mégse járja, hogy éppen József Attila szobrát ne méltassuk szóval, éppen itt és éppen ekkor! Így aztán kimentem hozzá a Dunapartra és egy kicsit elidőztem ott. És ez bizony már előfordult párszor. Ugyancsak hányattatott sorsú szobor ez is... jéé, hogy mindig ezt írom, szinte minden szoborra.. hát lehet, minden szobor sorsa hányattatott, szinte alig találkozik az ember olyannal, amit békén hagytak volna a politika nagy üstkavarói. De hát Attilát... ő kinek mit ártott? Talán az volt az alapürügy, hogy a vezetés, mely minden ízében vissza akarja idézni a letűnt és bukott századokat, vissza akarja állítani az egész koronás bagázst meg az egész feudális középkort, és szabadságot engedő átrendeződés után. Így aztán visszalovagolnak a grófok, bárók, fejedelmek a talapzatokra, melyek körül mindig jobbágyok nyalják, mint mellékalakok a talapzat alsó köveit. Az új rend a régi. Attila meg... - hiába szerették, tiltakozta érte sokan - ki lett telepítve a partra tényleg, nézze csak a Dunát, ha már annyira karja. És így megtestesült a vers is. Megszoktuk már, hogy itt van, hogy odajárunk hozzá. Vigasztalni nem tud, de van benne valami elementáris költői erő, amibe kapaszkodni lehet, ha olvasod. Néha emberek ülnek mellé, ma élők. Nézik, amit ő néz, hiszik, amit ő hitt, érzik, amit érzett, vagy csak azt hiszik, hogy igen. Mindegy is az. Legalább van kihez fordulni, van, ki mellé ülni.