A német megszállás áldozatainak emlékműve Budapest

Az alkotást Párkányi Raab Péter szobrászművész készítette. A műalkotás nem sorolható egyik tiszta stílusirányzathoz is, mondhatnám eklektikus. Az összesen 13 oszlopból vannak épek, vannak csonkák, leomlottak. A 4 magas oszlop egy timpanont tart, előtte Gábriel arkangyal felemelt szárnyaival - az egyik szárnya sérült - és karjaival az ég felé tekint, jobb kezében országalmát tartja, de mintha csúszna ki a kezéből. Gábriel arkangyal Magyarország védelmezőjeként van számon tartva. A timpanonból a birodalmi német sas éppen lesújtani készül az országalma felé. A jobb oldalon Az áldozatok emlékére felirtat olvasható magyar, angol, német, orosz és héber nyelven. A szobor felállítása elég nagy hullámokat vetett a politikusok és a média körében, adott oldaltól/beállítottságtól függően, de a társadalom egyes köreiben is visszatetszést keltett. Ha igaz, a szobor megrendelésére és felállítására pályázat nélkül került sor. Hivatalos szoboravatás nem történt, de azóta is változatlanul áll. Az emlékmű előtt a felállítását követően rendszeresen tartottak megemlékezéseket, nem mondanám tüntetésnek, pár ember előtt mondtak beszédeket. Emellett az út mellett régi sajtócikkeket, emlékiratokat, kiszuperált bőröndöket, fotókat, száraz virágot helyeztek ki az egykori áldozatok emlékeként az emberek. Emiatt összességében elég rendezetlen, "kupis" lett az egész, mindenki azt rak ki, amit akar.

Na, de a német megszállás emlékműve is örök téma lesz a pártolók és ellenzők között. Számos szervezet tiltakozott már ellene, és tiltakozásul hozták létre az Eleven Emlékművet is, az áldozatok emlékére, képekkel, használati tárgyakkal a nagy madaras szoborcsoport előtt. Tegyük hozzá, hogy barbárok már többször meg is rongálták az emlékezés kisebb emléksorát. Újra és újra pótolták. És most maga a mű. . . hűű, nehéz erről írni, állásfoglalás nélkül. Valahogy azt üzeni, sugallja, hogy hahh, a gonosz németek aztán letámadták, elfoglalták Hungáriát. . . mi meg nem is tehettünk erről, csak álltunk itt és pislogunk, mint a szende szűz. . . na, de ha valaki járt iskolába, olvasott könyveket, voltak felmenői, akik meséltek neki, ennél ezért tisztábban láthatja a valóságot. Nos, igen. . . a háborús részvételünk, az elfoglalt szerepünk a két nagy háborúban a rossz oldalon, olyan trauma, amit más nép már régen feldolgozott, mi meg csak bonyolítjuk, kenegetjük, maszatoljuk tovább. Ez így eléggé speciálisan magyar.