. . de már késő, akárhányszor újrafaragják, beléptünk. Meghaltunk, elvesztünk, feloszlottunk, az ország terültileg is szakadt, mint a rongy. Tisza meg. . . tudtad, hol ölték meg az ostoba háborús politikájáért? Négyszer követtek el merényletet ellene, a negyedik sikerült is. Az az épület, ahol ez történt, a Róheim villa volt, sokig a köznyelv igen tévesen Tisza palotának nevezte. De nem az volt. Róheim egy fakereskedő volt, övé volt a ház, a miniszterelnök csak bérelte az egyik szintet. Elképesztően szép épület volt ez a Hermina/Május 1. úton, nem kívánt történelmileg törlendő. A nyolcvanas évek elején nevelő voltam a vakoknál, így, mint szegényember, a mozgássérülteknél voltam másodállásban éjszakás nővér a Tisza palotában. Leinjekcióztam, megfürdettem, akit kellett este, éjszakánként adott időben megfordítottam a magatehetetleneket, volt a gondozottak között négyszeres paralimpiai bajnok is, és hihetetlenül lelakták azt a meseszép palotát, Kopott, esett szét minden. Én meg, amikor elvégeztem a napi/esti rutint, és végre csend lett, lejöttem a nővérszobából, kinyitottam a zodiákus ajtaját, felkapcsoltam a lámpákat az arab szobában, a hihetetlenül gazdagon díszített, faragott, festett csodában, hanyatt feküdtem egy fotelben, néztem a csodaszép történelmet, és azt mondtam, hogy igen, ebben a szobában ölték meg Tisza Istvánt. Éjfél után visszasuttogtak a bútorok, hogy igen, itt öltek meg engem.