"Már csak egyetlen fia maradt, akit nagyon szeretett. Utoljára őt küldte el hozzájuk."

Sok magyarhoz, pláne fővárosi lakoshoz hasonlóan én is többször jártam már itt. Nem elsősorban turistaként és nem is imádkozni, hanem leginkább azért, mert ide mindig jó, megnyugtató betérni. Engem nem zavarnak a turisták sem, akikből még mindig lényegesen kevesebb van itt Budapesten is, mint a covid előtt. De az utóbbi 1-2 hónapban látványosan növekszik a számuk, úgy tapasztalom.
Legutóbb amikor felsétáltam a Gellért Fürdő oldalában a Sziklatemplomhoz, éppen ki volt írva, hogy mise miatt zárva tartanak, és 1 óra múlva lesznek újra nyitva a nagyközönség számára.
Megkérdeztem az ajtóban álló hivatalos erőt (jegyszedő vagy host férfi, nem papi ruhában volt), aki elmondta, hogy egy gyerekcsoport érkezett egy egyházi iskolából és nekik lesz egy különprogram, de úgy alakult, hogy mise most nem lesz, csak nekik külön vezetés és példabeszédek, egyfajta helyszíni hittanóra. És nyugodtan menjek be a gyerekek után, így is tettem.
Próbáltam magam függetleníteni az iskolásoktól, leginkább azért, hogy nyugodtan készíthessek pár fotót. Így az a pozitívum is jött a helyzettel, hogy külföldi turisták sem voltak a "képben". Miközben a lengyel kápolnát fotóztam és olvasgattam a történetet, a gyerekek énekelni kezdtek. Két nagyon szép dalt, talán zsoltárokat énekeltek el, az első különösen csodálatos volt. A gyerekeknek még tovább tartotta a pap az ismertetőt, én közben azzal a boldog elégedettséggel jöttem ki, hogy ma is történt velem valami szép, emlékezetes, magasztos. Belépőt nem kellett fizetnem. Kint gyújtottam egy mécsest a közelmúltban távozott szeretett családtagom lelki üdvéért.
A Sziklatemplom egy unikum a fővárosban, nincs másik sziklába vájt templom vagy kápolna, így nálam a kihagyhatatlan kategóriába került már csak emiatt is. A Pálos Rend temploma a kommunizmus évei után 1989-ben lett újra-nyitva. Én még emlékszem arra, amikor befalazva csúfoskodott a hegy oldala. Jó, hogy azok az idők már elmúltak.