Az emberi tényező

Nos, a tájház az tájház, még akkor is ha fellengzősen mezőgazdasági múzeumnak nevezzük, nem változtat a lényegen. Az érdeklődő budapesti házaspár meg a helyszínre érkezik, telefonszám van, örömmel értesítenek, hogy újra nyitva... hajrá! Idősebb hölgy veszi fel, sokáig nagyon zavarban van, valaki meg akarja nézni a tájházat, hogy csináljuk... Nagyon nem jutunk sokra. 2 perc múlva visszahív, már sokkal összeszedettebb, kijött az első sokkból, és nagyon kedvesen mondja, hogy a lánya már kocsiba vágta magát és indul is értünk, dehát ahogy odaér a külső tanyákról, 10 perc, vagy több. Sebaj, mondtam kedélyesen. Nem kellett sokat várni. Tényleg jött a hölgy, kanyar, fék, kiugrik, nyitja is az ajtót... kicsit olyan benyomást nyújt a kert, a kerítés, a kapu, mint ahol már régen nem jártak. De sebaj, a hölgy örömmel teszi a dolgát, épületeket nyitogat, törölgeti a port, öntöz, locsol, tessék, lehet bárhová menni, nézni, csak bátran... szedjünk a körtefáról is, csak potyog róla az érett termés, együk, vigyük bátran... hát így. És aztán bejártuk a házakat, a hálót, a konyhákat, a csűröket, megcsodáltuk, amit lehetett, e vidék tárgyi emlékeit. Kaptunk hozzá kísérő szöveget is, értelmeset, kedveset. A hozzáadott lelkesedés ötös, úgy, ahogy van. Csak hálásan tudok gondolni erre a mai kis futó látogatásra.