Kicsit visszakanyarodnék az időben. Tanulva az elmúlt évekből, már augusztusban elkezdtük szervezni a családi szilvesztert. Rengeteg „csomagot” megnéztünk, több helyről kértünk be árajánlatot. Szelektáltunk és végül teljes meglepetésemre ár/érték arányban a Hotel Aranybika szilveszteri programcsomagja bizonyult a legjobbnak. Mármint, hogy nem üríti ki a pénztárcánkat teljesen. Bár az árban csak reggeli volt, de a szokásos welcome pálinka a szobában, a szilveszter zenés-táncos buli svédasztalos vacsorával, és még két (3) program is belefért: élményfürdő jegy mindenkinek, városnéző túra és belépő a Déry múzeumba. Gondoltuk, a maradék két este vacsoráját pedig megoldjuk majd a városban. Még így is olcsóbban megússzuk, mintha máshol félpanzióra fizetünk be. December 30-án összecsomagoltunk és nekiindultunk. Bár a GPS mindent megtett, de elsőre, sőt másodikra sem találtuk meg a szálloda parkolóját, ahova direkt helyet foglaltam. Sebaj, leálltunk elindítottuk a budapesti árakon ketyegő mobilos parkolást és bejelentkeztünk a recepción. Az előcsarnok régi pompájának halovány fényében fogadott, ám a recepció előtti tér egy bizományi bútorraktárához hasonlított. Érdekes csendéletet alkotott az óriás hűtő a kézzel faragott kredencek és a mázsás, kárpitozott fotelek társaságában. A második csalódás akkor ért, amikor kiderült, hogy hiába a többszöri levelezés, egyeztetés még sincs az autónknak parkolója, az amúgy zsebkendőnyi placcon. Kicsit szomorúan vettük át a kulcsokat és indultunk a lift felé, hogy beköltözzünk szobáinkba. „Már értem, hogy miért volt ennyire olcsó…” sóhaj a szobák láttán bennem ragadt. Pár éve ragaszkodunk ahhoz, hogy három szoba legyen, egy kétágyas a gyerekeké, egy kétágyas a miénk és egy saját egyágyas anyósomnak. Idén felár ellenében lakhatott egyedül és akár váltogathatta is az ágyakat. Ha a gyerekek szobájáról azt gondoltam, hogy nagy, akkor a mienk hatalmas volt. Belefért volna a fél házunk és mi 70 nm-en laktunk. A fénytől ugyan nem vakultunk meg, de az ágy kényelmes, francia és nem kettő összetolva, meleg volt és a fürdőben egy kád várt. Ezen kívül volt még egy kanapénk, hatalmas íróasztalunk, Tv-nk, hűtőnk, és két, egy nyitott és egy zárt erkélyünk is, amelyek a főtér szilveszterre készülődő forgatagára néztek. Minden szoba hasonlóan volt felszerelve mérettől függően. Anyósom ablakán kitekintve szomorúan néztük a mínusz 15 Celsius fokban fagyoskodó biztonsági őröket és aggódtunk a Mamáért, mert az ablakán egy hatalmas kivágott kör volt, gondolom a mobil klímának, amelyet egy másik üveglappal fedtek be. Szerencsére oly mértékben fürdöttek, hogy a szauna szintű forróságban fel sem tűnt neki az esetleg befúvó északi szél. Az éjszaka eseménytelenül telt, azt a galamb párt, amelyek az ablakuk alatt kurrogott elüldözték a petárdák és a tűzi játékok. Mint már említettem imádom a svédasztalos rendszert. Bár a pincér hölgyek nagyon igyekeztek, de a reggelizés hangulata és kínálata egy családi panzió reggeliző részlegére emlékeztetett. Volt ott sok minden, de valahogy mégis mindenki megmagyarázhatatlan hiányérzettel keringett a választék fölött. Azért így is sikerült jóllaknunk. Minden szilveszterünk elmaradhatatlan része a program. Nem tudom miért, de ha városnézésbe keveredünk, akkor odakint tombolnak a fagyok. Most sem volt ez másképpen. De Debrecen szép, nyakig beöltöztünk és a főcsarnokban vártuk az idegenvezetőt. Már a hátamon folyt az izzadság, amikor előkerült. Szőrmekabátjára kitűzött plasztik kártyájának képe alapján sejtettük, a hölgy nem egy mai csirke. Holdjáró cipőjével és hordozható (nem bluetooth-os) hangszórójával, folytonos „Hallanak? ! ” kérdésével nem sok jót reméltem. Hát, még amikor közölte, hogy begyűjti az ajándék múzeumi belépőket, különben hogyan akarunk bemenni a múzeumba… Bár a hölgy nevét nem sikerült megtudom, de a fentebb leírt jellemzés alapján könnyű felismerni. Bármit is gondoltam előzőleg, pozitívan kellett csalódnom, mert Debrecen városáról, az ott a múltban és a jelenben élőkről mindent tud. Rengeteg olyan információ morzsát is kaptunk tőle, amit úgy érezhettük, csak ő tudhat. Munkácsy trilógiájáról és a festőről is úgy mesélt, mintha ő tartotta volna a palettát, amíg készültek a művek. Délelőtt városnézés, délután kicsi pihenő, este pedig szilveszteri buli. A terem visszafogottan díszítve lufikkal és girlandokkal, az asztalok sűrű tömött csapatokban foglalták el az egész termet. És még folyamatosan kerültek be újabb és újabb asztalok és székek. Táncolni nem igen volt hely, bár a „zenekar” egy úriember szintetizátorral és öblös, de tiszta hanggal igyekezett hangulatot teremteni. Próbálkozott, mert az ünneplő tömeg sokáig nem volt nyitott erre. Ám köszönhetően a KOR-LÁT- LAN italfogyasztásnak, egy jó óra múlva már voltak akik vele énekeltek. Az ital egyébként szintén benne volt az árban és nem csak víz és üdítő járt érte. Minőségi italok sorakoztak az asztalon, bár ekkora rohamra nem voltak felkészülve a szervezők. Éjfél előtt, volt ami végképp elfogyott. A pincérek egész éjjel rohangáltak, hol rengeteg üres tányérral vagy poharakkal teli tálcákkal, hol pedig koktélokkal, sörökkel, borokkal. A vacsora egyébként finom volt és jutott mindenkinek, ha kibekkelte a kb. negyed órás sorát és elviselte a melegen tartó pultok mellett ülők szemrehányó pillantásait, hiszen a várakozók miatt nem tudtak enni. De ahogy ilyenkor mondai szoktuk: „Hogy hogyan érezzük magunkat, csak rajtunk múlik. ” Hát mi nagyon jól éreztük magunkat, hálát adva, hogy a kereszthuzat derékfagyasztó, jeges szele néha lehűti felhevült arcukat. Sztárvendég a Desperado zenekar volt. . Éjfélkor volt pezsgő és Himnusz, svédasztalos lencseleves és disznótoros, virsli és süti, persze cukormentes egy darab sem. És köszönhetően a Sztárvendég menedzserének, az ünneplők segítségével táncparkett is. Hajnali fél kettőig roptuk. Ha igaz a mondás, hogy azt csinálom egész évben, amit az első nap, akkor ma még vár rám egy táncos buli vagy egy hatalmas alvás, esetleg pancsolok egyet egy élményfürdőben. „A belső érték számít csak, az nem pótolható semmi öltözékkel, semmi múló csillogással. ” Debrecen városának szülötte, Szabó Magda írónő szavai jutottak eszembe, amikor búcsút intettünk az Aranybika szállónak.
