Esőebéd

Veszprémtől Zirc irányában akad ez a kis országút melletti becsalogató. Már régen is láttam sokszor, nálam a táj része, de valahogy soha nem itt jött rám az ehetnék. Most meg igen. Borús, esős nap volt csütörtökön, beálltam hát egy nagy pocsolyába és szerencsét próbáltam, mint éhes vándorlegény. A helyiség pici, és nyomott konyhaszag van. Nyáron biztos jobb, van terasz, van tér, nyitva vannak az ablakok. De most nem. Van vagy hat asztal, esznek is páran éppen. Jellemzően melósok. Végül csak egy asztal maradt foglalt az enyémen kívül, annál három munkaerő ült, fejben építettek valami ácsolatot, vadul repkedtek a levegőben a bmegek meg a qwanyák. Csigákról és kötelekről is volt szó. A lány, aki kiszolgált, kedves volt nagyon. Étlap az asztalon, lehet választani. Májgombóclevesre és gombás pacalra támadt kedvem. A leves forró volt, én nagyon kis adagnak érzékeltem, de olcsó is volt nagyon. Kérés nélkül kaptam az asztara az erőspistás tálkát. Nem is volt rossz, a didergős időben jól is esett, nem csak az eső, a leves is. A pacalban alig érzékeltem a gombát, de nem volt vele baj, egy darabig. Amikor rájöttem, hogy mi a gond, megdöbbenve láttam, hogy egy ujjnyi vastag piros zsiradék maradt a tányérban, abban áznak a krumplik, és én már émelygek a forró zsírtól és a kalóriabeviteltől. Talán ha bányász lennék, vagy olvasztár, kellene is ennyi. Így viszont csak izzadtam és öklendeztem, kiszabadultam a szabad levegőre és próbáltam mélyeket lélegezni. A kaja fele bent maradt a tányérban. Fizettem, aztán eliszkoltam onnan, jobb helyek felé. Még egy félórát vadul káromkodott az epehólyagom és szidta a felmenőimet.