Visszaérzett hála

Talán nem is lenne ez így ötös, ha nincs Margó, mint emberi tényező a történetben. A nagyhatalmú városizé, gazdálkodási vagy milyen kft, akármi vezetőjével lebeszéltem előre, hogy mekkora nagyokat fogunk majd mi itt nézni, legalább öt helyet mondott, ahová majd elvisz, még oda is, ahová nem is akartam, aztán később kiderült, hogy rá se ért, lepasszolt másnak. Így aztán Margó írt, hogy igyekezzek, megmutatja a tájházakat, de csak, ha időben jövök, délelőtt. Mindenki délelőtt akart látni, reformátusok, görögkeletiek, népiesek, urbánusok egyáltalán, én meg igyekeztem beosztani magamat, hogy mindenkinek jusson belőlem. De Margó más, ő hab a tortán, ő plusz ajándék. Igaz, szabadságon volt a beteg kislányával, de azért jött, nyitogatta sorra az ódon portákat, amik hát nem egy ház, hanem egy nagyobb területet elfoglaló valóságos kis skanzen, de neki volt mindenhez esze meg kulcsa, egyetlen ház fogott csak ki rajtunk, állítólag a leggazdagabb anyaggal rendelkező, az ajtaja a fagytól, víztől, hidegtől annyire megvetemedett, hogy képtelenek voltunk kinyitni, pedig felváltva próbáltuk negyed óráig. Egyszerűen annyira megfeszült a lakat, az ajtónak már nem volt hová feszíthető mozgástere, szóval ez kimaradt. De a többi nem, azt végigjártam, a pici ajtókon be, lehajolva a küszöbnél, a homályban bámészkodva, az ismert és nem annyira ismert eszközöket megszimatolva, az életmódot átélve, de hiszen... de hiszen itt mindenki jár tájházakba, nem is nagyon tudnék újakat mondani. Legfeljebb azt, hogy szinte mindig mindenhol van egy igazi elkötelezett, elhivatott ember, aki a szívén viseli az egészet, gondja van rá, és amit tud, azt szeretettel át is adja önzetlenül másnak is.