- Nem baj, ha tegezlek? - kérdezte a fazon, aki a kedvemért idebiciklizett. Nem hát, miért volna baj. . . Szóval, ebben a házban lakott egy öregember a közelmúltig, aztán az önkormányzat. . . aztán mindenki felajánlotta a padláson, pincébe, kamrában őrzött, talált mindenféle holmiját. . . ahogy ez már lenni szokott a nemzetiségi tájházak környékén. Mennyivel emberibb közeg, mint egy vár vagy egy kastély! Itt nem érzed UFO-nak magad a kiállításon, ez maga a nép lenyomata, az embereké, akik a tájat lakták. Az udvaron még rögtönzött kis sváb temető is van, hogy tudd, hol jársz. Meg a lelkek ide visszajárnak. A tájházak őrzői általában mindig barátságos, nyitott szívű emberek, értelmesek, okosak, hagyományőrzők, és szeretik mutogatni, amit ismernek, tudnak. A fél délután elment, már majdnem ránkesteledett, és én csak figyeltem az eszközök kavalkádját, a módszereket, a mezei szerszámokat meg a háziakat, falvédőket, ruhákat, múltat. Közben ugrott a délután további részére tervezett program, de hát fene bánja! Majd eljövök azért máskor. Amúgy érdekes. . ezek az emberek, akik kézenfognak, hogy ússz egyet a történelemben, szinte soha nem kérnek ezért pénzt. Ez a kedves ember sem akart pénzt elfogadni, az adományokba nyomtuk inkább bele. Szóval, nagyon jó szívvel ajánlom, addig kell ezt meglátni, megtapintani, átérezni, amíg van. Ez nem hamis, nem áltörténelem, nem állami propaganda, ez a valóság tárgyi tükre.