majd lesétálsz az országúton botladozva, mely járda nélkül szolgálja a közt, a múzeumig. Ott a hölgy a ház előtt a korlátra támaszkodva megkérdezi, hogy na, de jegyet vettem-e már? Miért, azt nem itt kell? De nem ám, le kell sétálni a gyárig, ott be kell menni a márkaboltba és ott. Na, hogy a görcs álljon bele a simaizmaiba annak, aki ezt a viccest kieszelte. . . lemegyek, megint az országúton, csak most az ellenkező irányba, portás kérdi, hová lesz a séta, hát a márkaboltba jegyért instállom, na jó, menjen annak a nagy vöröstéglás épületnek a háta mögé. . . odamegyek, még 15 méter, dísztelen, jeltelen kis rakodórámpa, oda kell felmászni, és az a pénztár. . . de ha már itt vagyok, hát nézzem már meg a márkaboltot is, mert attól jön meg az étvágy! Így hát megnézem azt is, egy ronda salgópolcos raktár. Jegyem birtokában aztán vissza a múzeumba, ott aztán, mint egyedüli kalandor, besétáltam a teret, itt-ott meggyönyörködvén a porcelánokat, Szász Endre emlékeit is, volt sok, amire emlékeztem, volt, amire nem, ott már békésen, kulturáltan, csendesen, elmélyülésesen telt az idő. A múzeum még mindig szép, de a logisztikus fazon, aki a rendszerelméletet tervezte is, utálja a turistákat nagyon.