Az út meg az Isten adta

Nem terveztem, arra jártam, nyitva is volt. Érzékeny a periférikus látásom a nyitott templomajtókra, autóm automatikája figyelmeztető zsoltárokat nyom ilyenkor. Ugyan borongós egy nap volt ez Igaron, a Jóisten meg nyitott templomokkal vidít fel. Szóval besettenkedtem, és önidegenvezetést tartottam magamnak. Nagyon jó kis antik hangulata van, a valaha fénykorában zengve dicső, öregkorára meg a szuszogva szendergő, megürült templomok sajátossága ez. Felhágtam a karzatra is, húú, hát a tatárjárás óta nem volt itt fent ember, az állapotokból ítélve. De valahogy így még patinásabb. Nyilván a csappant gyülekezet beéri a lenti laza térrel. Érdekes, de ritkán előfordul, hogy a szószékhez nem tartozik láthatóan egy külső grádics, amin felmegy a fekete malaclopós ember, hanem vizslatni kell, hogy hol is van ez, mi is a megoldás... Ravasz, a Mózes székéből a fél hátlap egy amolyan titkosajtó, na, ott lehet behatolni és a falban vezető titkos kis lépcsőcskén felmenni. Szóval tetszett a templom, remélem másnak is tetszik, és kedvet csináltam hozzá, azután, hogy kiéltem belső vágyaimat, újra kiléptem a napvilágra, és a templom előkertjében emlékművet bóklásztam, amikor érkezett egy piros Suzukis lány, és odajött, odakérdezett nekem, hogy nem megyek már be? Mármint a templomba. Én megköszöntem szépen, hogy bent lehettem, ő bezárta a templomot és elment. Na ne mondja senki, hogy ez nem Isten angyalának közbenjárása volt!