Feltétlenül ki kellett hát próbálnunk. Egyszer! Ennyi elég is volt! Az étterem útra (a parkolóra) néző nagy fedett kerthelyisége rendkívül kellemes, vonzó környezetet jelent. És amikor mi 3 óra körül odaértünk, már nem is volt csak néhány vendég, ők is többnyire készültek elmenni. A nagy melegben mindenekelőtt kértünk két pohár pilseni sört, ami pilseni márkajelzésű kis korsókban érkezett. Az ifjú pincér arról természetesen nem tehetett és nem tudhatta, hogy ha pohár sört kérek, akkor azt valódi pohárban szeretném megkapni, nem kis korsóban. Ami szerinte nem is korsó, csak füles pohár. . . De mert nem győzött meg, a szinte üres étteremben, ahol nem sok dolga akadt, kérésemre, ám némi morgolódással kihozta a sörömet pohárban. Köszönöm utólag is, de mi fizettünk érte! Majd ismét rosszul választottam főételt, mert jércemájjal töltött sertésjavát rendeltem, amit a leírásában szereplő tejszínes gomba kellett volna, hogy lágyítson, de ez nem sikerült, mert a gombát nem is igazán sikerült felfedeznem benne. És mivel a langyosan érkező hús mellé hozott somogyi gánica is igencsak nyögvenyelősnek bizonyult, alig tudtam leküzdeni az ebédemet, pedig rendeltem még egy pohár sört is hozzá. . . Megjegyzem, azzal biztattak előzőleg, hogy ezen a helyen több helyi specialitást is kínálnak, de ez sajnos nem bizonyosodott be. Azt viszont több helyütt is olvastam, hogy a somogyi gánica a zalai dödöllével nagyrészt azonos specialitás, ezt most kétségbe kell vonnom, mert dödöllét ettem már nagyon finomat, jól kidolgozott állagút. Ez a gánica a Kassaiban nem volt az! A párom bőrén sült malaccsászárt kért, de nem tudta ő sem megenni az egészet, mert nem ropogósra sült, hanem puha, párolt szalonna darabot kapott. Majd megküzdöttük még, hogy fizethessünk, mert a pincérek az ebédidő utáni kvaterkájukkal voltak elfoglalva, aztán eljöttünk. Részükről, részünkről is ennyi!