Naiv művészek, tárva-nyitva a kertkapu! Hopp, beugrottam, mielőtt még ezt is becsukják. Bent a kertben ajtó zárva. Semmi emberi nyom. Átszomorkodtam a játékmúzeumba, ott találtam egy hölgyet, aki mondta, hogy nem, nincs, semmi sincs nyitva. . . magamba rogytam. Megható képet vághattam. Világvége hangulat. Kis idő után a hölgy óvatosan puhatolózott, hogy miért, honnan jött? Messziről? Valóban érdekli? És én, mint a kókadt virág, ha vizet kap, felélénkültem. Na jó, nem bánom, hátul kinyitok, bejöhet. . . kapva kaptam az ajánlaton, és most nem udvariasság vagy szimpla hála, de tényleg nagyon jó volt! Nagyon érdemes volt megküzdeni érte! Az un. "naiv" művészet - ha igazi - annyira lélekközpontú, elementáris, egyszerűbe vési a nagyot, a gondolatot, az autentikus világérzést faragja, festi bele, hogy az ember úgy tallóz közöttük, mint egzotikus viráglelkek között. A hagyományok, a ló, a szabadság, a zabolátlanság, a belső tűz parazsa átüt mindenen. Hogyan lát ő minket? A mi világunkat? A mi történelmünket, ami az övé is, csak másképp? A sors van belevetve mindebbe. Cigánydalok, táncok, lángok martalékai. Nem is részletezném, mert nem tudom. Talán majd pár fotó. . . vagy személyes tapasztalat. Ha nem éreztem volna, hogy talán egy kissé visszaélek a hölgy jóindulatával, még órákig is elnézelődtem volna.