És akkor ott valaki felhívta a figyelmemet, hogy de, a kiskunhalasi az élő és működik olykor rendeltetésszerűen. Hopp, miket tud meg az ember. . . nosza, indulás Kiskunhalasra, hogy hiányos műveltségem szégyenfoltját letöröljem! Persze, az nem úgy van ám, hogy csak úgy betörünk egy zsinagógába, tisztelettel köszönöm a hölgynek, akivel ezt letárgyaltuk és az úrnak, aki beengedett, és roppant barátságosan rámbízta az épületet és a kulcsokat, én meg nem éltem vissza semmiféle bizalommal, bejártam és alaposan szemügyre vettem mindent, ami megnézhető. Van, amikor valaminek a bejárása avatott társassággal jobb, és van, amikor jobb magányosan, zavartalanul, a gondolataidba merülve, itt-ott letelepedve, ráülni a múlt székére, elképzelni, milyen volt ez teljes fényében és pompájában. Meg az élet milyen volt itt. És milyen lett. Nincs kitakarítva a tiszteletemre a templom, részben tárolásra is használják, nem idegen célokra, de így az igazi, semmi művi nincs benne, csak az eredetinek egy átmentett, megőrzött, felújított, darabja itt-ott, meg amit találsz abban, ahogy a saját képzeleted a valósággal megütközik. Egy halálba üldözött nép hitét kutatni az őrző falak között felemelő. szakrális élmény, még úgy is, hogy tulajdonképpen nincs közöd sem a származásukhoz, sem a hitük alapjaihoz.