Hát, csak úgy jöttem-mentem, nézelődtem, hallgatóztam. . . aztán előjött valami főnökféle, meglátott, és szólt a lánynak, aki az egyik mellékfülkében heverészett, hogy na, vendég van, kelés, indulás. . . . aztán a lány nem túl lelkesen elő is jött, felkapcsolták a villanyokat, szerényen félrehúzódtam egy asztalhoz és feladtam rendelésemet az étlapból kinézettek alapján. A szöveg itt is az volt, hogy konyha nemsokára zár, ne kérjek túl bonyolultat. . legfeljebb ezt vagy azt. . . így aztán májgombóc-levest és brassói aprópecsenyét választottam. Elfogadható időn belül jött a leves, tele volt fehér répával, nem örültem neki, a lé íze pedig a vakolat és a cement között ingadozott. Szórtam is bele a pirospaprikát kegyetlenül, hogy megbüntessem. De nagyrészét megettem. Nagy úr az éhség. A brassóira viszonylag sokat kellett várni, Főnök kétszer is sürgette a lányt, menjen már be a konyhába, kérdezze meg, mi van azzal a brassóival, kiüzenték, hogy még ennyi és ennyi perc. . . aztán a kész kaját kihozta egy nagyon szimpatikus, kedves fiatal srác, nyilván ő volt a szakács. És nagyon jól főzött, dicsértem is nagyon a brassóit, mert tényleg finom volt! Jó volt a borsó is bele! A főnök pedig duhaj kedvében volt, mindenáron meg akarta kínálni a vendégurat pálinkával. Hárítottam, hogy autóval vagyok, sajnálom, szívesen innék, de nem lehet. Nocsak, nem fogadom el? Hát fogadnám, de nem lehet. Ó, ugyan már! ! Hát nem kell megállni senkinek! Rendőrnek különösen nem! Én ilyent nem mernék csinálni, különösen az ukrán határ közelében, sötét éjben nem. Szóval, megettem a vacsorámat, 5712 forint volt a számla, az étterem szerintem jó, nem kiváló, de elfogadható, ha ide akarsz jönni, hát gyere ide enni.
