Jóemberek tovább és tovább

Ahol elégedetten elhagytuk a Szatmári Múzeumot, egy igazi kultúrtörténeti sétány kezdődik, például a legelső ház az országban, ahol bevezették valaha a villanyt, azután Tony Curtis (a mátészalkai származású zsidó srác, aki Schwartzból angolosított Curtis-re) kávézó, emlékszoba, azután egy szemmel látható felújított zsinagóga... - Segíthetek? - kérdezte egy úr. - Ááá, csak gyönyörködünk... zárva van, meg hétfő is, nem tudunk bemenni. - Nem úgy van az, - mondta ez az ember, a város hajdani jegyzője - tessék elmenni a Szatmár múzeumba és elkérni a kulcsot! - De most voltunk ott, és nem akarunk még ezzel is a terhükre lenni! - De nem teher az! A szatmári ember jó ember, tessék csak elmenni, elkérni azt a kulcsot... így hát visszaballagtam és pironkodva, ezer bocsánatkérés közepette elkértem. Simán odaadták. Menjünk, örüljünk, és ha jól kiörültük magunkat, dobjuk be a kulcsot a múzeum postaládájába! Ekkora bizalmat! Így történt... bejártuk a zsinagógát, nem nagy tér, de a történelme beleivódott a falakba a festékek alá... meg még egy különös kiállítás is található benne. És, miután kigyönyörködtük magunkat, bedobtuk a kulcsot a múzeum ajtaján a ládába, és nagyon jó szívvel gondolok azóta is a szatmári emberekre.