Ez egy ilyen szokás. Nincs benne semmiféle szentírásban, akárhány ilyen kegyhelyet definiálhatunk, bármerre járunk. Előbb vagy utóbb intézményesül is. Szép erdei csendkörzet ez is, kis sétány vezet a lakott területről a szakrális erdőrészbe. A nagy kapuban öreg faragott paraszt és felesége kétoldat térdel, és így imádják a távoli istennőt. Egy kék oszlopdísz körül szent királyaink állnak őrt, beljebb, a nagyobb téren egy bedagadt szemű fehér Mária áll szép oszlopok által tartott tető alatt, persze a Holdon áll, és alatta kis angyalfejek köpik a szent vizet, ha akarod. Hátul urnatemető is van, és szép színes szobrokat is lehet látni falmélyedésekben, Megpróbáltam, a kápolna nyitva volt, így aztán egy kis intim személyesség nekem is jutott, mindenkitől függetlenül. Bent sötét volt, alig pislákolt fény, és elképesztően nagy csend is volt, egészen addig, amíg előre nem sétáltam az oltárhoz. Akkor aztán határozottan recsegni kezdett néhány pad a félhomályban, balra hátul. odamentem, megnéztem, nem volt ott senki, de még csak egy beszabadult állatka sem. Előrementem, megint recsegett a pad, ugyanott, hátul. Misztikus élmény. Mária volt? Hiszen ő jól látszott elől, nagyban, kint a parkban mindenfelé, domborműben, kalitkában, szabadon, akárhány példányban. . . de mit csinált volna éppen itt, Mátraszentimrén? Akkor valaki más. . . egy régi plébános szelleme, újságosfiú, pék, markotányoslány a középkorból, szóval, akárki lehetett. . . nem bántott, nem üzent semmit, csak velem volt. És még csak el sem várom senkitől, hogy higgyen nekem.