Bent sokan esznek, asztal azért van, le is ültünk egyhez. . . és. . . elképesztően lassan tudtuk csak felhívni magunkra a felszolgáló figyelmét! Nagyon soká jött oda az étlappal, de mondott is valamit, amivel elnézést kért, vagy köszönte a türelmet, vagy ilyesmit. Jóarcú srác volt, nem volt flegma egyáltalán. Megrendeltük az ételt, én óvatosan csak egy babgulyást, az nyilván készen van, nem kell rá sokat várni, feleségem egy borzaskát, az ugyan frissensült, de reménykedtünk. Hát itt valami nagyon nem működik jól. Mivel nem volt más dolgunk nézegettük, hogy mások mikor jönnek és milyen gyorsan kapják az ételt. Borzalmas lassan ment minden. Néha-néha érkezett egy-egy új adag, a sok éhes mohón várta, és valami szerencsés aztán enni is kezdett. A szomszéd asztalnál egy idősebb házaspár már régen megkapta a tejfölös uborkáját, azt eszegették, hogy elüssék az időt, fogyott is szépen, de a második még sehol. Viccelődtünk, hogy egy pincér van és egy szakács, és ráadásul ugyanaz a személy, ez talán valami magyarázat. Végül, mikor elment a rövidre szabott napnak egy igen jelentős része, októberben már hamar sötétedik, rájöttünk, hogy mennyi mindent csinálhattunk volna ennyi idő alatt. Mikor megkaptam az amúgy elég sűrű, forró, de átlagos ízű babgulyást, már tudtam hogy semmi mást nem kérek, nem várhatunk itt egész nap. Gyorsan megettük, amennyire lehetett, röptében fizettünk, kiálltam az előcsarnokba és addig ott álltam, amíg nem fizethettem, és úgy jöttünk el. A hármas jelentős részben ennek szól.
