Szép világ ez

Odaértem a Vörösmarty u. 111-hez, ahogy terveztem, meg hát a reménnyel-reménytelenséggel is, a templomok még csak-csak, de a tájházak nem nagyon vannak nyitva. A legtöbbször nyáron sem, nem, hogy télen. Fura dolog ez a tájházakkal, az ember nem várhatja el, hogy hónapokig potyára üljön ott valaki, amikor nem is jár erre senki érdeklődő, télen meg mi legyen? Ezeket általában nem lehet fűteni, meg nem is érné meg... és sok tájház be is zárt örökre. Ezekkel a gondolatokkal érkeztem ide, nézelődöm, látom, hogy az udvaron hátul egy csapat közmunkás nő támasztja az ásót-lapátot-kapát, hát odamegyek. Voltak köztük ketten amolyan adminisztrátor-közmunkások is. Sűrűn pislogtak, nézegettek felém, hogy miféle urbánus fazon mászkál itt és hová? Instállom, megszólítám őket, tájház ügyben jöttem volna, Na, az egyik lány vette is a lapot, és elindult a kulcsért a községházára, pár perc és vissza is jött vele, nem olyan nagy hely ez a Milota. Régen nem nyithatták ki ezt az ajtót, többen is próbálkoztunk, mire kinyílt a kulccsal. Közben szó ejtődött a falu egyéb nevezetességeiről is, Kecskési Tibor, azaz Tollas Tibor hőstettéről is beszéltünk, meg a templomról is, aztán arra is került asszony, aki azt kinyitja. Jó így barátkozni a helybéliekkel. A tájház, hát, finoman szólva.... szóval nem egy nagy gyűjtemény, inkább olyan maradvány matériák, gondolom, a helyi néni kihalt innen, ahogy a történet íródni szokott, önkormányzatra maradt a ház vagy megvette potom pénzért, kissé berendezték, aztán most tájház, de kétségtelen, őrzi a vidék lenyomatát. Takaros kis dolog ez, szerethető. A helyiekkel együtt amúgy jó élmény.