Csúcsrajárós

Na, ezt itt méltatlannak találtam, hogy én már hányszor felhágtam a Hegyestűre, aztán ennek itt nyoma sincs. A legkülönfélébb összetételben, családdal, barátokkal, egyéb relációkkal, na, de egyedül talán még soha... vagy mégis? Lényeg az, hogy nincs itt semmi írott nyoma. Hát legyen. A múlt héten felirányítottam a géperejű járművemet Monoszlón az un. geológiai bemutatóhelyre, lepengettem az obulusokat a bejáratnál, mert itt aggok számára sincs kedvezmény, a hölgy erre felhúzta a beeresztőtáblát, mely jelzés, hogy szabadon begurulhatsz a parkolóba. Gondoltam, vetek pár pillantást a szélesebb teraszról, a padról a Káli-medencére, aztán irány tovább... a csúcsra felmászni mégiscsak nagyon munkás dolog, meg aztán 73 év az 73, a lábaim meg már alig. De azért önérzete is akad az embernek, minek jössz ide, lusta vén trotty, ha még felmászni se akarsz? És különben is, az a látvány onnan páratlan, verhetetlen, szóval rajta! Hát így történt. Felmásztam és körbegyönyörködtem a világot, talán a világ egyik legszebb tája a Káli-medence, fúj, csattog a szél, szárítja a szétizzadt hajat, a Balaton tükre meg az angyalok sminkasztala. Így zenélt a lelkem, aztán látom, hogy jön fel egy vak srác két kísérőjével, és a szabálytalan, föld és falépcsőkön ügyesen felbotladozva a fehér botjával, szintén meghódítja a csúcsot, megáll, ő is nézelődik, aztán a kísérői felolvassák neki a tábláról a látnivalókat... szóval, mi bajom is van nekem? Az égvilágon semmi.