Az Őrség magánhagyománya

És hát a nagy klasszikus, a Bognár étterem... megosztó hely, az ember őriz róla jót és rosszabbat is, de csak állja még a sarat valahogy a környezet konkurenciája mellett is. Finom rántott vargányákra meg dödöllére emlékszem, jó társaságokkal beülni ide, meg hangulatos, romantikus esték... Nos, most is volt esténk Bognáréknál, szóval most egy picit más. Dívik a korlátlan fogyasztás, mint etetési stílus, nem tudom, ez könnyebb vagy nehezebb nekik, de belementünk. A kemencés teremben egy kb. 10 fős vidám társaság ült, kint maradtunk inkább az előtérben, ott egyébként is közelebb voltak az edények és az étel. Azt hiszem, levest ettem először, talán húslevest, sok sárgarépával, A helyzetnek megfelelő volt, se jó, se rossz, éppen átlagos. azután hússzeleteket kutattam fel, némi körettel, savanyúsággal, azzal is elvoltam, se nem nagy öröm, se nem bánat. Érződött, hogy már egy ideje ott lapult a kaja a sorsát várva. De legalább valami változatosság. Néha kiürült valami, de ismerjük el, egy kedves hölgy kijárt a konyhából és felváltva pótolgatta a hiányokat. Stefánia-vagdaltat is ettem, szintén közepes ízélmény, de inkább jó. Valahogy az egésznek volt valami nagyüzemi jellege, semmi személyes, csak tömegtermelés. A lány, aki a belépésnél a pultban állt kijött, hogy milyen italt hozhat, két üveg levet rendeltünk, aztán megittuk, és később kértünk kettő ugyanazt. Itt siklott ki a kommunikáció, a leány, akinek rajtunk kívül semmi más dolga nem volt, egyszerűen elfelejtette, figyelmen kívül hagyta a kérést. Mobilozott, aztán bejött egy barátja, ahhoz leült az asztalhoz és nevetgéltek. Fogyott a türelmem, odamentem a hűtőhöz, kivettem, amit kértünk, és odavittem, hogy legalább nyissa ki. Jaj, hát elfelejtette, persze, de akkor mi van... amúgy kivitte volna... ez úgy nem tetszett annyira. Ettem még egy rétest talán, és körülbelül ennyi volt a gasztrokaland. Most éppen nem vágyom vissza.