Agapanthus adatlapja

2025. április 13-ig még megtekinthetőek a sötétbe burkolózó terem tárlóiban csillogó ékszerek. De mi azért választottunk egy eheti időpontot, mert így részt vehettünk Kiss Erika művészettörténész, a kiállítás egyik kurátora és Spengler Katalin, a kortárs ékszerművészetet ismert gyűjtője által vezetett csoportos tárlatlátogatáson. Érdekes volt így látni a mintegy 40 000 év az őskőkortól napjainkig tartó időszak ékszereit, hogy magyarázatot is kaptunk általában az ékszerviseletről és egy-egy tárgyról is. Igaz, ezenközben nem volt idő és alkalom minden tárgyat aprólékosan megcsodálni, viszont amelyekre felhívták vezetőink a figyelmet, azokról jóval többet megtudhattunk, mintha csak magunkban nézelődtünk volna. A kiállítás címe szerintünk meglehetősen sután hangzik: Ragyogj! Ékszerek ideje. Az ismertetőkből azonban megtudhattuk, vezetőnk is elmondta, hogy a kiállítás címét Benczúr Emese, kortárs képzőművész Ragyogj című munkája inspirálta, amely a Magyar Nemzeti Múzeum felkérésére készült 2017-ben, a reformáció 500. évfordulójára rendezett kiállításra. És most is ott függ az előcsarnokban, mintegy címlaptárgyként, mi is ott kezdtük az ékszerekkel való ismerkedést. Bevallom, ez a mű nekünk csalódást okozott, mert valójában eloxált alumíniumnak látszó láncok tömege csak, mívességben köze nincs a többségükben drága anyagokból, sok munkával készült valódi ékszerekhez, amelyek a kiállítás anyagát képezik. Az ékszerek mai tapasztalásaink szerint elsősorban a női viselet részei, a nők szeretik a csillogó csecsebecséket. A tárlókban lévő súlyos aranyakból és a szakvezetésből azonban visszaidézhettük a korábbi századok férfijait ábrázoló festményeket, és el kellett ismernünk, hajdan a férfiak viselték a drága, nehéz ékszereket, öveket, csatokat, láncokat. Mi, nők csak később vettük át tőlük az ékszerviselés szokását. De vannak a kiállításon olyan darabok is, amelyek különböző vallások használati tárgyai, mégis majdnem ugyanolyanok. Az ékszerek tehát sokkal többet elárulnak annál, mint amit pusztán ötvösművészeti alkotásként jelentenek. Ha kellő ismerettel közelítünk hozzájuk, megmutatják mélyebb jelentéseiket, mögöttes üzeneteiket és társadalmi összefüggéseiket. Röviden ekként tudom hát leírni ezt a kiállítást, és amit a vezetett látogatás jelentett. Hogy mindeközben mennyire értékelhető a Magyar Nemzeti Múzeum látogatóbarátnak, abban azonban szereztünk egy-két negatív tapasztalatot: Információt teremőrtől nem érdemes kérdezni, mert mogorvák, és úgysem tudnak semmiről semmit, pontosabban csak a szabályokat tanulták be, azt ismételgetik. Az ékszerkiállítás a pinceszinten helyezkedik el, ahová a régi építésű helyeken szokásos hosszú lépcsősor vezet le. Aki nehezen mozog, annak talán van valami liftféle, de ezt senki nem ajánlotta lelkesen, csak úgy ímmel-ámmal említették. Nem is jöttünk rá, hogy hol van, és miként lehetne használni. . .

Kellemesen berendezett helyiség és rendkívül kedves, szolgálatkész fiatalember fogadott bennünket, amikor egy csúnya, nyálkás téli napon betértünk ide ebédelni. Mondtuk, hogy át vagyunk fázva, szívesen innánk egy pohár vörösbort. Az nincs. Illetve van, de csak egy egész üveggel lehet rendelni, pohárral csak fehérbort. Mert hát ők amúgy is inkább koktélban erősek. Nem tudjuk, a mexikóiak miként vannak ezzel, de mi ebédhez nem kívántuk a jellemzően tequila alapú koktélokat. Rendeltünk hát az ételhez csapolt Hübris sört, amelyről megtudtuk, hogy kisüzemi termék Székesfehérvárról. Kategóriájában erős középkategóriás minőségűnek mondanám, mert van jobb is a piacon. Majd igyekeztünk tájékozódni, mit is lehet itt enni. Az étlapot azonban fekete alapra nyomtatták, amelyen például a zöld színű betűk csak a telefonnal megnézve olvashatóak, szabad szemmel nem. Jó ideje tart már ez a fekete alapra írni mindent divat, majd csak lecseng, és ott használják, ahol érdemes. Nekünk viszont segítettek a felszolgálók eligazodni a kínálatban. A párom Birria Tacost rendelt. Kapott három kicsi, nem túl gusztusosan kinéző tacot tépett marhahússal töltve. Azt mondta, nem volt rossz, de íze se nagyon volt az ételnek. Én Burrito csirkét ettem, ami szintén nem volt rossz, de nem volt elég meleg, amikor megkaptam, és az is kicsit íztelen volt. Ráadásul kis kosárkában szolgálják fel, de hoznak hozzá kést, villát is, mert nyilván más sem tudja a vaskos csomagot kézből megenni. A kis kosárkában viszont nem jó evőeszközzel enni, mert folyvást billeg. Ennyi volt. Drágának nem mondható a hely, de nekünk nem érte meg.

Tavaly, amikor március elején a Bálnában voltunk az Art and Antique rendezvényen, még csak nyomokban érzékeltük a honvédségi jelenlétet. Vagy a művészet vonta el ettől a figyelmünket? Az idén viszont ugyanezen a rendezvényen ott járva már nagyon is észrevettük, hogy sorban több helyiséget is a Bálna Honvédelmi Központ bemutatói foglalnak el. A szervezet közzétett célja, hogy a magyar történelem fontos eseményeivel és híres személyeivel ismertesse meg az idelátogatókat. Gondolom, főként a hadviselés szempontjából. Nem állíthatom, mert csak azokat a kiállított elemeket láttuk, amelyek kintről, a folyosóról is megtekinthetőek. Szívesen be is mentünk volna, de az egyik bemutatóterem ajtajában az őr azt mondta, hogy ezt csak regisztrációval tehetjük meg! Hogyan? Miért? Inkább nem! Így megelégedtünk azzal, hogy megcsodáltuk a gyerekek ügyességét, bátorságát, akik sorban leugrottak a Honvédelmi Központ által működtetett, az ejtőernyős kiképzés szimuláció részeként szolgáló 11 méter magas toronyból. Ez tényleg nagyon látványos volt. Hogy aztán a hatalmas építményt, a Bálnát mennyire tudja ez a szervezet belakni, hasznosítani, az szerintem kérdéses. De legalább van benne valami, egy állandó lakó.

Ebből alakult ki az ELTE Botanikus Kertje, ismertebb nevén a Füvészkert, majd az idők során a Klinikák külső tömbjének épületei által körülvéve, egyre kisebb helyre beszorítva a mai Józsefvárosban. Vártunk volna még egy kicsit a jobb időre, hogy meglátogassuk a történelmi múltú botanikus kertet, de az újságíró szövetség egyik szakosztálya január végén vezetett látogatásra invitált bennünket, amit örömmel elfogadtunk. Nagy szerencsénkre ragyogó napsütésben lehettünk a kert és vezetőinek vendégei. Így sokat láttunk és sokat megtudtunk az itt élő növények gyűjteményéről és az intézmény működtetéséről. Ez utóbbihoz tartozik, hogy a kertben fura szerkezetek övezték utunkat, amelyeket nappal nehéz is felismerni. A Garden of Lights idetelepítette erre a télre a Hupikék Törpikék fénykiállítást (2025. március 2-ig látogatható), amelynek megtekintése népszerű családi program esténként, a kertnek pedig fontos bevételi forrás az egyébként jórészt holtszezonban. Tél végén kinn még kevés a zöld, de az igazi attrakciók, az üvegházak, a Pálmaház és a Viktória-ház növényzete ilyenkor is teljes pompájában várja az érdeklődőket. A jókora Pálmaház nem sokkal fiatalabb magánál a kertnél, hiszen 160 éve lett kész, így az ország legrégebbi pálmaháza, de a teljes felújításnak köszönhetően tökéletes szépségű a látványos öntöttvas szerkezetével. A műemlékjellegű épületben trópusi és szubtrópusi növények köztük monumentális banánok, pálmák, egzotikus virágok között sétáltunk. A kert széleskörű ismertségét azonban Molnár Ferenc Pál utcai fiúk című regényének köszönheti, mivel cselekményének fontos színhelye a Füvészkert. Nemecsekkel a Viktória-házban találkoztunk, ahol a kedves, szomorkás szobor félig a medencébe merülve emlékeztet a történet tragikus sorsú kis hősére, hiszen halálát a többszöri megfürdetése miatti megfázás okozta. A Victoria-ház szobrot körülvevő vízi növényzete is a kert egyik kiemelkedő érdekessége: nevét az itt élő dél-amerikai óriás tündérrózsáról, a Victoria amazonicáról kapta, amelyet a brit Viktória királynő tiszteletére neveztek el így. A növény vízfelszínen úszó levelei ez idő tájt még nem érik el teljes nagyságukat, még várni kell, hogy olyan vastagok és erősek legyenek, amikor már egy kisgyereket is elbírnak. Talán ennek kipróbálására is szerveznek majd külön programot, de egyébként is változatos bemutatókon, vezetéseken lehet megismerni a Füvészkertet, vagy csak sétálni egy jót a házak között megbúvó zöld zugban.

Csakhogy ez a monumentális épület a főváros központjában építészetileg nem is bazilika, viszont egyházi rangját tekintve ún. kis bazilika. Ennyit összefoglalóan a talán meglepő tényekről. Nézzük a látnivalót: Előnyös rálátást biztosító, a zsúfolt beépítésből valamikor kinyitott téren áll a hatalmassága ellenére is elegáns épület. Minden elemében annak köszönhetően szépséges, hogy a kezdetek után a kor kiemelkedő építésze, a neoreneszánsz magyar nagymestere, Ybl Miklós vehette kézbe az építését. Külsejében minden az ő terveit, elképzeléseit dicséri. Ilyen szép kupola például szerintem nincs is még egy Budapesten, de úgy hiszem, az országban sem. Belépni csak egy mellékajtón lehet a hatalmas belső templomtérbe, a főkapu nyitogatása miatti levegőmozgás, hőmérsékletingadozás ugyanis nem tenne jót a belül éppen afölött elhelyezett orgonának. És akkor bent elkezd ámuldozni a látogató. Szokatlan elrendezés, hosszanti főhajós latin kereszt helyett tömör alakzatot előidéző görögkereszt alaprajz, benne oszlopnak nem is tűnő, olyannyira robosztus négy oszlop-építménnyel a térben. A templombelső nincs díszítményekkel túlzsúfolva, de annyi azért bőven van belőlük, hogy ünnepélyességet, főtemplomhoz illő gazdagságot sugalljanak. És hát van itt néhány nagyon ismert alkotás és ereklye: A baldachinos főoltáron nem Krisztus, nem Szűz Mária alakja áll, hanem az államalapító király, Szent István szobra néz le a közönségre. A mennyezetre felnézve pedig egy rendkívül ritka kép tárul a látogatók elé: A szentély fölötti kupola körmezejében az Úristen freskóábrázolása látható. És a legfőbb érték azoknak, akik az ilyen értékre adnak: a magyar államalapító, Szent István épségben maradt jobb kezét, a Szent Jobbot itt őrzik ereklyeként, innen indulnak vele augusztus 20-án a körmenetre. A Bazilikában viszont olyanok körülötte a fényviszonyok, hogy magát az ereklyét is nehéz szemügyre venni, de az ezüst-üveg tartóját sem lehet tisztán lefényképezni. Ám hogy a fotóimon miért vannak feldíszített karácsonyfák és díszes Betlehem? Mert éppen február 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján jártunk ott, és a katolikus templomokban általában eddig a napig tartják kinn a karácsonyi díszeket. Egyszerre, elsőre ennyit láttunk, de jövünk még a Bazilikába.

. A párom rendelt egy selyem levest, ki tudja mi volt benne, de ízre semmi különös, szerinte. Én kértem egy darált marhahúsos hummusz tálat. Nos, a hummusz nagyon finom, krémes volt, no de rajta a hús? ! Még langyosnak is alig mondható, és fűszert nem látott, íztelen. A párom shawarma főételében ugyancsak minden inkább hideg, mint meleg volt, és az apróra vágott hús ebben sem látott fűszert semmifélét. Az arab kenyér, a laffa viszont frissen sült, finom volt, mind fehér, mind teljes kiőrlésű változatban. No, de nem kenyeret és humuszt enni mentünk, hanem ebédelni! Miközben pedig küzdöttünk a hideg és íztelen ételekkel, minden esetben, ha nyílt az utcára vezető ajtó, jeges áramlat csapott meg bennünket, mert a nyílászáró nem zárja jól a nyílást. Szegény kiszolgáló hölgyek folyvást ugráltak az ajtóhoz, rendesen bezárni azt. A pénztári blokkra, érdekes megoldással, utólag rápecsételték, hogy az összeg nem tartalmazza a kiszolgálás díját. . . Hmm. Az étel pedig nem érte meg az árát! Annyit fizettünk hát, amennyit a blokk mutatott. Nem volt sok, de még így sem volt értékarányos!

Közben az asztalunkról is letakarították az előző vendégek után maradt koszos poharakat. De végül a megkapott cappuccino jó volt, és nem is volt drága. Egyáltalán, ahhoz képest, hogy a Szent István téren és környékén mindenkinek igencsak vastagon fog a ceruzája, ez a kávézó kifejezetten elfogadható áron kínál mindent. Talán ezért is vannak náluk olyan sokan. Így a hangulat a sok fiatal vendéggel olyasféle volt, mint egy egyetemi zsibongó, ahol van kávézó is.

Ebből az alkalomból mutatott be Szolnok, ecsettel címmel több mint 20 festményt a művésztől a nevét viselő csöppnyi galéria, amely a városközpont egy rövidke kis utcájában, a korábban Sütő, most Kreutzer közben található. Hétköznapi működése szerint kortárs képző- és iparművészeti ajándékboltnak mondja magát, de a jeles alkalomból kiállítóhely szerepet öltött, és a művész örökségét ápoló dédunoka gyűjteményéből ismerhették meg a látogatók a Szolnokot idéző alkotásokat. Chiovini az alföldi táj és Szolnok festője volt. Nem csoda hát, de szívet melengető, amikor a galériába betérő nézelődő felismeri az egyik képen a hajdani Tabán melletti Zagyva-partot, ahol gyerekkorában korcsolyázás közben beszakadt alatta a jég. És fölöttébb fájlalja, hogy nem veheti meg, nem viheti haza az emlékezetes eset helyszínét ábrázoló festményt. Vagy amikor a festő nevét viselő iskolából a kiállítás záró ünnepségén részt vevő gyerekek lelkesülten ismernek rá egy-egy részletre a városból és környékéről. Joggal mondhatja hát a galéria tulajdonos vezetője, hogy "Nemcsak Chiovini kötődött Szolnokhoz, de úgy tűnik, a szolnokiak is hozzá. " Ezt igazolta az is, hogy a Chiovini-kiállítás záró ünnepségén 2025. január 10-én a zsúfolásig megtelt galériában jelen volt a Művésztelep legidősebb alkotója, Fazekas Magdolna festőművész és a megyei Damjanich János Múzeum művészettörténész szakemberei is. A Chiovini Galéria ezzel túllépett a kereskedelmi funkción, ideiglenesen közszolgálatot betöltő művészeti kiállítóhelyé vált. És mivel ezt nagy sikerrel tette, remélhetjük, hogy lesz folytatása, és a helyi művésztelep gazdag múltjából és jelenlegi alkotóitól is láthatunk majd értékes műveket itt, a Közben. Addig is, aki megkeresi ezt a kis kincses dobozt, biztos lehet benne, hogy valódi képző- és iparművészeti értékeket talál a Chiovini Galériában.