Agapanthus adatlapja

Rossz ötlet volt! Nagyon rossz! Nem foglaltunk előre helyet, de a szolgálatkész pincér leültetett bennünket egy kétszemélyes asztalhoz, mondván, hogy van egy és egy negyedóránk az ebédelésre, de hát ez itt teljesíthető. Mi is így gondoltuk, ezért nagy nehezen valahogy beszuszakolódtunk azon a kb. egy arasznyi helyen, ami két asztal között van. Megérkeztek az aperitifek, tökéletes hőmérsékleten, megfelelően szervírozva. Jól indult hát a dolog, de hamar rosszra fordult. A Serrano sonkás krokettben (3 darab 1690 Ft) mikroszkopikus méretben volt csak egy-két morzsányi sonka, a Kemencében sült zöldségek chorizo kolbásszal, serrano sonkával és tojással fogásban (2100 Ft) egy karika kolbász volt, de sonkát már mikroszkopikus méretben sem találtam benne! A párom által fogyasztott Vaslapon sült sertésszűz dinsztelt hagymával, érett manchegoforgáccsal (2990 Ft) finom volt, de a sajtot nem nagyon vélte rajta felfedezni. Az étlapon Pan Solo van egyszerűbb kenyérként megnevezve, ami valami érdekesség lehet, viszont mi a legegyszerűbb bolti bagettnek érzékeltük, amit kaptunk. A végösszeg kettőnknek 18 281 forint volt, borravalót nem adtunk. De nem is tűntek volna talán fel ezek a kis hiányosságok, ha nem települ mellénk közben egy pár, amelynek a férfi tagja gyakorlatilag folyamatosan, szinte levegővétel nélkül erőteljesen, nagy hangon beszélt, úgy egyébként jószerével a semmiről. Nem szóltunk neki közben, de nagyon zavaró volt, már zsongott a fejünk a szövegelésétől, és amilyen gyorsan lehetett, felzaklatva elhagytuk a helyet. Igaz, hogy milyenek a vendégek, mennyire tudnak egy étteremben kulturáltan viselkedni, vagy nem, arról nem az étterem tehet. De arról igen, hogy a minél több bevétel szerzése érdekében olyan szorosan rakják egymás mellé az asztalokat, hogy a zsúfoltságban egymás gyomrában ülnek a vendégek, és egy ilyen vendég, mint, amilyet mi kifogtunk, nagyon kellemetlenné teheti a mellette ülőknek az ebédet. Hogy ide többet nem jövünk, az biztos! Sőt, mostanában úgy általában is elkerüljük majd az éttermeket, ez olyan megalázó, szörnyű élmény volt!

A funkciójához illő megjelenésében is királyi épület feladata az volt, hogy az uralkodópár Ferenc József császár és Erzsébet királyné kényelmét szolgálja, akik Gödöllőre, az általuk ajándékként használatba kapott kastélyban való tartózkodásaikra érkeztek ide a fővárosból. Az elsőre felhúzott egyszerű, faszerkezetű pavilonépület helyett az Északi vasút az 1880-as évek elején építette meg a második várót, amelyet rekonstruálva ma is láthatunk. Az ismeretlen tervező neoreneszánsz stílusban álmodta meg az egyszintes, kupolájával együtt mégis kétszintesnek tűnő Királyi Várót. olvasom egy ismertetőben. Ismeretlen tervező vagy mégis Ybl Miklós alkotása lenne az épület, ahogy sokan szeretik hinni? Ahogyan a helyi vezetőnk, egy idősebb hölgy is állította. Erről határozott állásfoglalást azonban nem találtam még szaklapokban sem, de az épület műemlékké nyilvánításakor Ybl Miklóst tüntették fel tervezőként. A II. világháborús harci cselekmények nyomán súlyosan megrongálódott épületen végzett primitív állagmegóvási munkálatok nem sokat segítettek, ezért 2010-re rendkívül rossz állapotban került. Akkor azonban az épületen a Norvég Alap támogatásának köszönhetően(! ) teljes külső és belső rekonstrukciót hajtottak végre. A vonatról a tágas középső helyiségbe, a Hercegi Váróba érkeztek, amelynek a berendezését bordó kárpitú selyem zsöllyék és pamlagok adták. Ez a nagy váróhelyiség most némiképp sivár képet mutat, tényleg váróteremnek éreztük, hiszen mi is lenne a fal mellé állított székeken kívül egy ilyen helyen? Ottjártunkkor legalább volt egy szépen feldíszített karácsonyfa, mellette egy hanukia. Jobbra Erzsébet királyné halványsárga selyemmel bélelt várószobája, balra pedig Ferenc József zöld selyemtapétás váróterme nyílik. Ez a két, személyes királyi váró ma különbözőképpen, de mondhatni berendezve fogadja a látogatókat: a királyi váróteremben egy kisebb vasúttörténeti bemutatót láthatnak az érdeklődök, a női szakasz viszont tényleg nőies pihenőszobának, vagy mondhatni, majdhogynem szalonnak van berendezve. Gyakran tartanak itt a nagyteremben kulturális programokat is, ami örvendetes, de emiatt székek és színházi jelmezek vannak a királyi várók sarkaiba bezsúfolva, némileg stílszerűtlenül és hangulatrontóan. Sok időt nem tudtunk itt tölteni, mert Gödöllőn meglehetősen problémás a parkolás, de még gyorsan megnéztem a Királyi Várótól pár lépésre lévő modern vasútállomást, amely kifejezett minimalizmusa ellenére vagy éppen azért(? ) nagyszerűen társul neoreneszánsz szomszédjához. A város felőli oldalon a parkolási nehézségek, a sínek felől pedig a benn álló szerelvények miatt nem sikerült az épületről igazi totálképeket készítenem.

Ha már odautazunk, szállodát foglalunk és fizetünk, akkor szeretnénk a kastélyban, amit csak lehet megnézni és a lehető legtöbb programon részt venni. Ezt elővezetve a pénztárosnak, első nap kettőnknek a nyugdíjas kedvezményt beszámítva 11 ezer forintot kellett fizetnünk a kiadott jegyekért. Nem kevés! De ebből az összegből a Schönbrunn kincsei Gödöllőn című időszakos kiállítás megtekintéséért kellett 5400 forintot fizetnünk, ami szintén korkedvezményes ár. Nekünk megérte ez a külön jegyár, mert szeretjük a Sisi-hagyomány gödöllői ápolását, és ezen a kiállításon nagyon szép képeket és érdekes személyes tárgyakat mutatnak be a királynéról. Csakhogy, én nem tudok itt erről képeket bemutatni, ugyanis az időszakos kiállításon tilos volt fotózni! És még valami, ami erősen időszakosnak tűnt: Egyes ifjú jegyszedő, teremőr hölgyek alkalmazása. Mintha csak időszakosan lennének egy gyorstalpaló betanítás után itt foglalkoztatva. Nagyjából két mondatot tudtak az egyéni látogatók eligazítására, főként a mit kell és mit nem szabad csinálni tartalommal. Miközben csoportos turisták kifejezetten rendezetlen hordái vonultak át érdektelen képpel a termeken. . . Például száradt sáros gumicsizmában a szép szőnyegeken. Nem csoda hát, hogy más látogatókkal beszélve úgy láttuk az első nap után, hogy kicsit elprolisodott ez a hely, ez a rendezvény. De nem adtuk fel, mentünk másnap is, hiszen ezért voltunk ott. Ekkor már ugye nem kértünk betekintést az időszakos kiállításra, így csak 5600 forint volt kettőnk kedvezményes belépése. A pénztárnál viszont sikerült úgymond negyedóráig feltartanom a sort. Bár szerintem nem én, hanem mint kiderült az ez ügyben teljességgel rossz szervezés és kommunikáció volt az ok. Szerettünk volna ugyanis részt venni az Ida vagyok, Őfelsége felolvasónője kosztümös tárlatvezetésen. A pénztárosnő visszakérdezett, hogy regisztrálva vagyunk-e, mert erre a programra az szükséges. Erre én is visszakérdeztem, hogy ezt honnan kellett volna tudnunk, mert a kastély hivatalos honlapján nem volt, sőt a helyszínen az aznapi programot aktuálisan hirdető plakáton sincs erre utalás. Csak és kizárólag belépőjegy szükségességét írják! Mások is belefutottak ott ebbe a problémába, sőt az idegesen keménykedő szervezőkkel (lásd újfent: prolisodás! ) folytatott vita közben még az is felmerült, hogy erre a programra nemcsak regisztrálni kell, de talán külön fizetni is. Mi itt feladtuk az egyre kellemetlenebb és értelmetlen huzakodást, felsétáltunk a kastélytermekbe. Ahol egyszer csak belebotlottunk és így belehallgattunk ebbe a kosztümös vezetésbe. Háát, kár volt ezért küzdeni! Rosszul artikuláló, erősen logopédusra utalt hölgy motyogott halkan valamit egy felolvasónő szerepében(! ! ), két méterre tőle sem lehetett érteni, mit. Erről ennyit. . . Mi még megvártuk és meghallgattuk a Díszteremben a Gödöllői Szimfonikus Zenekar szólistáinak nagyszerű karácsonyi kamarakoncertjét, ami nagyjából helyre is billentette a hangulatunkat. És most van egy évünk, hogy megfontoljuk, jövőre is megyünk-e Gödöllőre a Királyi kastély adventi rendezvényére. . .

Szívesen le is ültünk volna, de nem tudtuk, mit kell tenni olyankor, ha van több szabad asztal, de mindegyik tele van a vendégek által otthagyott koszos edényekkel, és senki nem jár arra a személyzetből, hogy elvigye azokat. Végül leültünk ahhoz az asztalhoz, amelyen a legkevesebb volt a mosatlan. Megértem én, hogy ilyen nagyrendezvények alkalmával sok a vendég (bár éppen akkor, amikor ott voltunk, majdnem üres volt a kávézó), de ezt lehet előre tudni és rákészülni. Meg hát volna is miből megfizetni az alkalomra felfogadott dolgozókat, hiszen egy 3,3 decis ásványvíz 890 forintba kerül! Gondolom, a kínálat többi eleme sem olcsó, de ezt nem tudtuk meg, mert amikor a rendezvény némi szervezetlensége (erről majd külön írok) miatti felindultságomat egy korty szilvás Unicummal nyugtatgattam volna, kiderült, hogy az nincs, csak a sima. . .

Ma már viszont túl nagy ez a templom a gyülekezetnek, hiszen amikor most ott voltunk, a vasárnap délelőtti legfontosabb istentiszteleten is csak 40-45 ember volt. És visszanézve egy-két korábbi ilyen közvetítést, azokon is szinte kong az ürességtől a templom.

Hogy ez már nem teszi széppé az ünnepet! Olyannyira, hogy Gödöllőn a Karácsonyházban nekünk már megülte a gyomrunkat, az ízlésbeli lelkületünket igencsak megfeküdte a karácsonyi dísz-dömping, és annak, mondjuk így: sajátos esztétikája, ami ott van. Körbesétáltunk, kicsit nézelődtünk minden helyiségben, végül vettünk három picurka karácsonyfadíszt az egyszerűbbik fajtából, aztán gyorsan elhagytuk azt a bizonyos terepet. . .

Most viszont alaposabban felkészültünk, így megnéztük a neten a Kemencés étlapját, és mindjárt kedvünk támadt hozzá. Mentünk is már az első nap késő délután kiéhezve, kicsit át is fázva. És egy bűbájos kis szobácskában találtuk magunkat. Ösztönösen a névadó kemence melletti asztalhoz ültünk le, és a kemence nemcsak nevet adott a helynek, de finom meleget is a vendégeknek, nekünk. Egyértelmű volt hát, hogy itt a helyünk. Olyannyira, hogy másnap is mentünk kemencézni, szerencsénkre ugyanott ülhettünk. Ettünk bélszínlángost, madeirás aszalt szilvával töltött csirkét, és más finomságokat. Van barna sörük is a kínálatban, az Unicum pedig kellően lehűtve érkezett. Ezek pedig nálam külön jó pontokat érdemelnek. Bőven megvan hát az az öt pont a Kemencésnek!

És amikor megláttam, hogy Monoron a Fürge Páva a büfé- és cukrászdai kínálaton túl egy fantáziadús design-centrum, valamint egy csodás virágbolt együttese, akkor már kérdés sem volt, hogy ott a helyünk. Szívem szerint még mindig ott ülnék, illetve elvarázsoltan bóklásznék a helyiségekben és fedezném fel sorra a kreatív ötletek csodáit, a nagyszerű virágbolt szépségeit. Közben pedig azon töprengenék, hogy a rendkívül ízletes bodzasör illik-e valamelyik kevésbé édes édességhez vagy csak úgy magában szürcsöljem. Ettünk, ittunk hát, majd nagy nehezen eldöntöttük, mit vegyünk hazahozni a finom édességek közül, és hobbi-virágkötő lelkem mit kapjon a virágboltból. Sajnos nem igazán esik Monor és ez a hely a gyakori útvonalunkba, de majd kitaláljuk, hogy járjunk mégis arra. . .