Agapanthus adatlapja

A dégi Festetics-kastély az egyetlen olyan klasszicista stílusú kastély, amely a mai napig látogatható Fejér megyében. Ezenkívül egyedi az is, hogy itt található Magyarország legnagyobb, 300 hektáros angolparkja, amely körülöleli a kastélyt, és több mint fele a látogatók által is bebarangolható. Az épület látványa, főként a hátsó oldali, valójában főbejárati homlokzat pedig sokaknak lehet ismerős, ha nem is jártak még Dégen. A nagy sikerű Kincsem című film több jelenetét ugyanis itt vették fel. A kastély az 1810-es években gróf Festetics Antal megbízásából épült, aki a tervezéssel az általa már korábban is foglalkoztatott neves építészt, a magyar klasszicista építészet kiemelkedő képviselőjét, Pollack Mihályt bízta meg. Olyan magyarázatot is olvastunk itt, hogy az építésznek ez a kastély volt egyfajta előtanulmány a Magyar Nemzeti Múzeum megtervezéséhez. Párját ritkító Dég kastélya azért is, mert találkozhatunk gazdájának a szabadkőműves mozgalomhoz való kötődésének emlékeivel. A rejtélyes, tiltott, titkos mozgalom bemutatásának külön termeket szenteltek az emeleten. Nem állítom, hogy elolvasva az ottani magyarázatokat most már jól értjük, mi is volt ez a szervezet, de akit érdekel, ezen az alapon elindulhat. Mi inkább a földszinti ovális teremben gyönyörködtünk belülről, merthogy kívülről a titkos összejövetelek elrejtése érdekében, nem nagyon feltűnő az ott léte. Az viszont feltűnő, hogy szinte egységes, empire stílusú a ház berendezése, ami Magyarországon nem gyakori stílus. Megtudtuk, hogy egy magángyűjtemény darabjait láthatjuk. Érdesség az is, hogy a szépen felújított és berendezett helyiségek kontrasztjaként bemutatnak néhány eredeti állapotában meghagyott kis szobát is. A kastélyban óránként indult vezetett látogatás, amikor ott jártunk. Sok érdekességet megtudtunk és kérdezhettünk is a vezetőtől. Mondhatni, kötelezően megtekintendő még a parkban egy kis tavacska mellett található Hollandi-ház, amely ugyancsak ritkaság, de nekünk a késő nyári melegben erre már nem volt erőnk. Inkább pihegtünk egy kicsit, és finomságokat fogyasztottunk a kastély kitűnő kávézójában.

Velemér a Muravidékhez tartozik, amelynek nagy része 100 éve odaát van a határon túl, Szlovéniában. Nekik, az ott élőknek ez nyilván fontos, a nem múló veszteség. Nekünk, az ország távoli részéről odalátogatóknak nem tűnik másnak ez a környék, mint az Őrség. Hullámzó zöld dombok, békés csend és a fák között megbúvó, a Szentháromság tiszteletére épült templom. Viszont nem volt ez mindig így, meséli a néni. Hajdan nem volt befásodva a kis dombtető, így minden irányból látták a népek a templomot. De miért is olyan csoda ez a kis templom? Két okból is. Az a kevés és szűk ablakrés, amelyet kialakítottak a hajdani építők a vastag falban, jeles napokon világítják meg a falakat díszítő páratlan szépségű freskókon látható egyes alakokat. És hát természetesen ezek a freskók jelentik a templomocska nagy csodáját. Az egyik beszámolóban azt olvasom, hogy Ennyi falfestményt, ennyi fríz-szerűen, hosszan egybefüggő freskó-sort sehol sem találni az országban, mint amennyit a mindössze 79 lakosú Velemér temploma őriz. És sok közülük kifejezetten jó állapotban van, köszönhetően annak, olvasom ezt is, hogy a reformáció idején a reformátusok hosszú időn át használták a templomot, s vallási előírásaiknak megfelelően mésszel lemeszelték a falakat. A több rétegű mész így megvédte a freskókat. Legalábbis jó részüket, mert sajnos nem mind maradt meg vagy csak töredékeiket láthatjuk ma. De hogy melyik freskó mely szenteket és milyen bibliai jeleneteket ábrázol, annak felismerésére jó, ha előre alaposan felkészül a látogató. A templomban ugyanis, állítólag az illetékes katolikus püspök utasítására, tilos idegenvezetést tartani. . . A szakszerű tájékoztatás szegényes pótlékaként eligazító táblákat helyeztek ki székekre, azokat böngészgetik a látogatók. Aztán vagy sikerül a helyes azonosítás vagy nem. Én például addig tekergettem a szentélyben a nyakam, hogy már szédültem kicsit. Mégsem vagy éppen ezért nem vettem észre, amit pedig nagyon szerettem volna, a freskókat készítő Aquila János önarcképét, Európa legrégebbi önarcképeként az északi falon. Sajnálom! Nagyon sajnálom! A freskókról készült fotók színvilágát digitálisan megerősítettem kicsit, hogy jobban értelmezhetők legyenek. A helyszínen a fényviszonyok segítenek.

Mi mégis itt láttuk most Siófokon, ugyanis 2014-ben újra megépítették, hogy sétahajóként üzemeljen. Jelenleg a Balaton egyetlen lapátkerekes hajója. Aztán beállt a két hatalmas, igen látványos új katamarán is, a Balaton és a Tomaj, amelyeket a szlovákiai Komárom hajógyárában építettek és tavaly kerültek vízre a Balatonon. Egyenként 350 utast vihetnek egy időben a partok között. Szívesen lennék jövő nyáron az utasuk.

Ráadásul nemzetközi a kínálat, Varga Imre maga nyilatkozta, hogy az első figura francia, a baloldali magyar, van egy angol és egy német. De ha nem egyértelmű a nézőnek, milyen munkában is lettek ezek a női arcok ilyen fáradtak, egykedvűek, akkor nem mindegy?

világháborús mementónak látszott, és még nem találtam arra utaló információt a neten, ami ezt a vélekedésünket határozottan cáfolta volna. Nem is tudom, ki nevezte el Mementó a II. Magyar hadseregért című műnek. Igaz, van az ezt érintő alkotói folyamatról a Szoboroldalon, a kozterkep. hu-n egy a szobrásztól származó visszaemlékezés, de azt sem találom egyértelműnek ilyen vonatkozásban. Viszont az köztudott, hogy az I. világháborúból tért vissza nagyon sok sebesült férfi végtagok nélkül, mankóval, műlábbal és képletesen szólva fejetlenül, vagyis súlyos mentális és pszichés zavarokkal. Mert olyan volt az akkori harcmodor, a harcászati eszközök. És hát ott vannak a falevelek a szoboralakok lábánál, szerintünk II. Vilmos német császár 1914 augusztusában tett kijelentésére emlékeztetve, hogy Mire a falevelek lehullanak, győztes katonáim otthon lesznek. Nem lettek. . . De a lényeget illetően nem is annyira fontos, hogy az I. vagy a II. világháború poklából kerültek haza a súlyosan sebesült, megcsonkított katona férfiak. Áldozatok voltak és nem hősök, ahogy Ugor kolléga is írja. Ekként kellene rájuk és a magyar történelem gyászos korszakaira, de leginkább ezek felelőseire emlékeznünk.

De hogy mégis fiatal lélek volt, idősen is fürkésző kíváncsisággal a világra. Fiatal volt élete utolsó pillanatáig. Elfogadom, hogy így, ilyennek látta ott és akkor műtermében a festőt a szobrász. Nekünk nem ilyennek látszik a festő a szobrász művén. Megbékéltnek látjuk, aki már inkább figyel befelé, mint a külső világra, hiszen annyi mindent, mindent látott és láttatott a műveivel. Az alkotás másodpéldány, az eredetit Czóbel Béla festőművész szentendrei műterme helyén 1977-ben avatták. Ez itt 2005-ben került a térre. Czóbelnek nem volt kapcsolata Siófokkal, nem tudunk róla. Varga Imrének igen, nagyon is. Legyen hát itt minél több szobra.

Varga Imre alkotásait ismerve persze több példa is eszünkbe juthat, amikor a mű hősét leemeli a korábbi piedesztálról, és emberközelbe hozza. Ez is ilyen. Rákóczi itt még fejedelmi jelképekkel kísérve talán mégsem trónszékben, hanem egy akkor szokványos reneszánsz karosszékben ül, és ablakrácsok mögött ülve, körbezárva néz vissza az életére. Varga Imre szobrászművész Siófokhoz való erős kötődését ismerjük. De mi a kapcsolat II. Rákóczi Ferenc és Siófok között? 1705-ben II. Rákóczi Ferenc fejedelem a város mai címerének alapjául szolgáló rajzolatú pecsétet adományozott Fok falunak. 2005-ben, a pecsétadományozás 300. évfordulóján került a szobor végleges helyére, a város Fő terére. Ma már nem igazán érthető egy pecsét ilyen szintű jelentősége, de az általános írástudatlanság korában fontos bizonyító eszköznek számított, mert szerepelt rajta tulajdonosának szimbolikus képe. Rangot, elfogadottságot képviselt.

Mivel nemrégiben voltunk néhány napot Debrecenben, ahol a híres Református Kollégiumot is meglátogattuk, azonnal felismertük A professzor című szoborban Hatvani Istvánt, a kollégium 1700-as években működött nagyhírű polihisztor tanárát. Most utólag azt olvasom, hogy érthetően Debrecenben van a szobor eredetije, ez itt másolat. De mi sajnos az eredetit nem láttuk a cívisvárosban, tetszett nekünk ez a siófoki másodpéldány is nagyon.